A hit mentette meg őket!

Hozzászólás írásához be kell jelentkeznie itt

Jné Katalin Ilona

2015-02-11 - 18:58

Olvastam itt a fórumon egy beteg gyermekért a küzdelmet, mely arra indított engem is, hogy ugyancsak itt (is) tegyem közé Édesanyám szenvedéseiről, s sok más, ártatlan magyar felnőtt,gyerekember szenvedéseiről a visszaemlékezését a málenykij robotról! Őket is a hit tartotta életben, sok megaláztatást kibírva de hazajöttek, nem hiánytalanul, s akik itthon vannak, sokan eltávoztak már , ma is fájón emlékeznek vagy inkább felejtenek, nem akarják újra felidézni a borzalmakat.
Legyen ez a visszaemlékezés FIGYELMEZTETÉS arra, hogy más nemzetek által az ártatlan nép fiait soha ne hurcolják el! Édesanyám a személyesen megélt szenvedéseit a mai fiataloknak és azoknak szánta ,akik nem tudhatták meg eddig (mert 1990 előtt nem lehetett beszélni róla!) mi is az a málenykij robot?!
Most "idetűzöm ", tanulságul:

Egy nagymama visszaemlékezései a málenykíj robotról

Kedveseim és kedves Olvasó!
Akik kezetekbe veszitek ezeket a pár levélpapírra írott , nagyon rossz emlékezetemből idézett, sajnos, kegyetlenül átélt, megtörtént dolgokat,csak azért gondoltam hogy megtegyem és tudassak legalább valamelyest azokkal ,akiknek fogalmunk sincs ,milyen szörnyű dolgok történtek az akkori fiatalokkal.
Az 1944-es háborúkor mint a többi szenvedő társam is, az enyémhez hasonló,sokféle rosszat átélt.
Tehát kezdem leírni, a velem élő emlékeimből az átélt eseményeket,melyek kezdődtek az Oroszországba ( Szovjetunió!) való elhurcolásom után. Amit ha egy kicsit okosabbak,jobban átgondoltak vagyunk, én elkerülhettem volna. Amire még most is szomorúan gondolok, hogy miért nem sikerült, visszaidézem:
az összeszedés előtt két nappal a drága testvérem Erzsike férje Alsózsolcáról ( akkor ott laktak, ott volt főmolnár és orosztolmács is) ,eljött értem, ők már hallották hogy az oroszok a népeket, amennyit csak tudnak összeszednek és kiviszik jóvátételben dolgozni. Azért akar hozzájuk vinni,a nővérem is hív és vár. Sajnos , szegény apukánk,nyugodjon békével, nem engedett vele menni,hogy a vonaton elvisznek tőle is. Hiába mondta a sógor, hogy karszalagos tolmács vagyok,és mint ha a felesége volnék,….nem engedett. Másnap késő este 10 óra felé halljuk, hogy dobolnak az utcán.
1945 január 23-án nagyon hidegek voltak Magyarországon is, és jó nagy térdig érő hó.
A kisbíró félig megfagyva, fogvacogva a rábízottakat, hogy minden 16 évtől 50 évig nők, férfiak hajnalban négy órakor jelenjen meg a nagyiskola udvarán, mert egy nagy orosz tiszt tart előadást a háborúval kapcsolatban. No bizony, én nem megyek, eszemben sincs mondtam , nem bánom én, hogy miről tart előadást a tiszt,különben is összevoltunk fagyva, mert akkor a délután temettük el kedves Kis Csikai Erzsike unokanővéremet, fiatal asszony volt, áldott állapotban, a férje háborúban volt, Ő is féltében rossz katonáktól bujkált a jéghideg disznóólban is, átfázott, olyan beteg lett, orvos nem volt, belehalt, szülei, testvérei és akik szerettük nagy bánatára.
Visszatérek a dobolásra, sokan kijöttek meghallgatni mi lehet olyan fontos ilyen éjszaka,aztán legtöbben ők is azt mondták,eszükben sincs menni a hajnali hidegségben beszédet hallgatni. Én akkor nem is aludtam otthon,hanem a szomszédban Böske nénémmel és a kislányával, mert egyedül voltak. Lefeküdtünk, nem sokáig beszélgettünk,elaludtunk. Egyszer csak arra ébredtünk, verik az ablakot, és mondták engedjük be őket. Hát két polic bácsi volt, az egyik a szomszéd É. Bálint, a másik is ismerős. Policoknak hívták azokat akik katonának már idősek voltak,mivel háború volt beosztották őket rendfenntartásra. Még az oroszok nem is voltak közel se hozzánk Tiszaladányhoz. A bácsik mondták öltözzek fel, menjek velük mert olvasták a nevem,nem voltam ott, így őket küldték értem.
2
Nem kell félni, pár napra megyünk csak kukoricát meg ami kint van betakarítani,megjegyeztem a térdig érő hóban?Csak nyugtatgattak,igyekezzek!
Bálint bácsi sorolta, már Zsófika ( az ő lánya) , Szakó Zsuzsó,Ladányi Erzsi, Nagy Sanyi már ott vannak, ezekkel szinte szomszédok voltunk, s még sokan.
Ezek a polic bácsik is csak úgy tudták,hogy közeli munkára visznek bennünket, ők is elhitték és addig mondogatták apukámnak is,hogy nemcsak maguk lesznek a gyerekeink, asszonyok, emberek (férfiak) is mennek velük,vigyáznak rájuk, ő is elhitte,hogy így lesz. És aki mindig igazat mondó, vallásos, dolgos ember volt ,nem tudta azt mondani,ha bár nem is engedett el a sógorral, hogy nincs itthon,még tegnap elment a nővéréhez!
Sajnos, eszükbe sem jutott még a polic bácsiknak sem, hogy a közeli munkahely Oroszország lesz!
Így apukám megmondta nekik hogy a szomszédban alszom, így jöttek értem. Aztán már hiába okolta magát szegény. Kedves sógoromat már nem is láttam,szerencsére nagyon sötét volt, gyorsan visszament nélkülem a tokaji vasútállomásra.
Mentem aztán a polic bácsikkal a nagyiskolába,mire odaértünk dugig volt nőkkel, férfiakkal. Majd névsorolvasás volt kétszer,aztán a férfiakat áthajtották a templomba,körülvettek bennünket a fegyveres orosz katonák,még a vécére is fegyveres őr kísért bennünket,szegény szüleinket is alig engedték be akik hoztak utánunk egy kis élelmet,és már estefele volt, hiába sírtunk és a szülők is rimánkodtak,sírtak, onnan már senki ki nem jöhetett!
Majdnem egy hétig v oltunk ott bezárva,mindennap nagy sírást, ordítozást, visítozást csináltunk,hogy ha már nincs mit dolgozni ,engedjenek haza bennünket,akkor még gondolkozni sem mertünk,csak össze –vissza ki ezt, ki azt mondta,még a szülők is reménykedtek,míg ki nem adták, hogy két hétre való élelmet ,meleg ruhát hozzanak be,mert nagyon hideg van,akkor már tudtuk, hogy igaz lesz a rémhír,hogy Oroszországba visznek bennünket!
Aztán már a szülők is többféléről tájékozódtak,hogy az oroszok követelték az akkori ország vezetőitől, hogy adják nekik írásban, hogy a német ajkúakat és a fasiszta népeket összeszedhessék és kivigyék munkára, JÓVÁTÉTELBEN.Kaptak is rá engedélyt, kialkudott határidővel,igen ám, de a mi környékünkön híre sem volt német ajkúaknak és fasisztáknak,mind magyar falu volt teljesen!
A mi kis szülőföldünk ,Tiszaladány különösen a legmagyarabbak közé tartozott. A legtöbb név is ezt támasztja alá, Csikai, Bényei, Solymosi, Macsi, Liszkai, Csengeri, Ladányi és még sorolhatnám tovább, én is apukám is Bényei, anyukám Csikai nevezetű volt.
Aztán kitudódott az is, hogy lakott a szomszéd faluban Tiszatardoson egy szerb férfi, a felesége orosz nő volt,s ebben a faluban éltek, a ’18-as háborúkor jöttek Magyarországra. Idősek voltak már,de az ő kezük is benne volt az összeszedés szervezésében. Mikor bejöttek az oroszok, ő volt a kémjük,és hogy adó-vevő rádiója is volt, parancsba kapta, ennyi meg ennyi népet,német ajkúakat , fasisztákat elő kell teremteni. Mivel ilyenek nem voltak és a megengedett határidő az emberek összeszedésében meg nemsokára letelik,ugyanis a tisztek csak mulatoztak, dorbézoltak,ezért gyorsan a környékünkön lévő minden faluban , ahol csak lehetett,összeszedték a népet,hogy kivigyék jóvátételi munkára.
3
Nálunk is a szerb Lázár huncutságával, meg a helybeliek között is akadtak akik segitkeztek az összeírásban,nehogy az ő családjuk fel legyen írva, mindenféle ajándékot adtak neki,meg az oroszoknak is.
Ilyenek derültek ki később!
De azért ez még sem történhetett volna meg, ha a bírók alá nem írnak a kiadatásnak!Mert őrajtuk múlt minden a faluban, az összeírt nép sorsa is!
Aki akkor volt a bírónk, nagyon rendes ember volt, nem írta alá a kiadatási papírokat, neki mindenki egyforma, így védekezett. Hiába, nagyon megverték, el is zavarták. Szerencsére nem járt úgy mint a tiszaeszlári bíró,úgy megverték, bele is halt nemsokára.
Sajnos az új bíró kiadott bennünket, ő aláírta a papírokat,sőt még a falu pecsétjét is elvette, a főjegyző tudta nélkül. Az hangzott, az idősebb fiáért tette, az is fel volt írva,és el ne vigyék. Úgy is lett.
Minket , akiket befogtak, elképesztően kegyetlenül érintett,miért?Nem volt nekünk semmi bűnünk,el sem tudtuk képzelni, hogy mi milyen áldozatai leszünk az országunknak. Én akkor 20 éves voltam,de még 16 éves kislányokat is vittek, köztük volt az unokahúgom is,meg áldott állapotban lévő asszonyokat,meg kisgyermekes anyákat, szóval rettenetes volt amit véghez vittek,hogy minél több legyen a létszám!
Még vissza gondolni is borzalom, annyi évtized után is a falunkból való kimenetelre,inkább kizavarásra.
Mielőtt útnak indítottak volna bennünket, áthajtották hozzánk Tiszatardosról, Csobajról, Taktabájról is az összeszedett népet,aztán kettesével sorba kellett állni,és a szülők által összehordott pakkjainkat ( jobbára vászonzsákokat ) ideadták,ekkorra már fogatokat hajtottak elő,a legtöbb tehenes szekér volt, azokra pakoltuk fel, így indítottak Szerencsre bennünket.
El se lehet képzelni azt a sírást, jajveszékelést amit mi és drága szüleink rendeztünk, jöttek volna hozzánk,de még csak a közelünkbe sem engedtek senkit!
Fegyveres, korbácsos katonák lóháton nyargaltak körbe –körbe rajtunk,így hajtottak bennünket, a gyalogosokat a térdig érő hóban.
Éjszaka lett mire Szerencsre értünk, a gimnáziumba tereltek bennünket,már sokan voltak ott, ők is összeszedettek,a 8 kilométerre lévő Tokajból,Bodrogkeresztúrból,Tímárból, Rakamazról, Vencsellőről és Szabolcs községből és még többféle helyről, egészen Nyíregyházáig. Egy hétig tartottak ott bennünket, gyakori névsorolvasás mellett.
Drága szüleink majdnem minden nap hozták utánunk az élelmet, a térdig érő hóban ,többnyire gyalog. Vagy 3 nap múlva hogy ott voltunk, nagy reménnyel jöttek, úgy tudják, azokat a fiatalokat( gyerekeket) visszaengedik ahol csak két idős szülő van, mint nekem is, vagy a szomszéd Zsófikának is, vagy 15 főt. Leírhatatlan volt az örömünk,de nem nagyon mutattuk,nehogy gyűlöljenek bennünket a többiek. Hogy aztán ez a hír késztetett- e sokakat a falunkbeliek közül a szökésre,nem tudom, már akkor éjszaka többnek sikerült is, nem vették észre az őrök,így a másik éjjel még többnek sikerült megszökni, pedig többször kihirdették aki szökni mer, annak a szüleit agyonlövik, nem törődtek vele,
4
gondolták, úgy sem lesz az igaz, és majdnem a fele elszökött, felmentek tetőre,onnan leugrottak egy alacsonyabb tetőre, aztán a földre. Jobban férfiak, de lányok is.Mi nem mertünk szökni, pedig akkor már gondoltuk,minket már nem engednek haza ( azt a kb. 15 főt) a szökések miatt.
Másnap ,úgy reggel 10 óra felé, halljuk a nagy kiabálást, szaladgálást, akkor vették észre a szökést, lezavartak minket az udvarra névolvasásra, a falunkbeliek hiányoztak,volt hadd el hadd az őröknek,ütötték, rugdosták korbácsolták őket, azt mondták nekik, mennek a harctérre.
Nekünk meg, hogy Tiszaladány kaput,felégetik a falut, nem marad élő sem. Szörnyen megijedtem, rettenetesen féltettük idős szüleinket, akik ott maradtunk,a szívünk majd meghasadt mi lesz velük és a falunkkal ha felégetik,amiatt a pár emberért akik elszöktek.
Sajnos, tovább semmit nem tudtunk meg a szeretteinkről,nem tehettünk mást csak a jó Istenhez imádkoztunk, kértük vegye oltalmába szüleinket és a falunkat, ne engedje meg a dühödt katonáknak, hogy a rettenetes bosszúvágyuk teljesüljön!
Ezekkel a kétségekkel hajtottak bennünket a vasútállomásra, 1945 február 2-án Szerencsen.
Ott már várt a sok vagon,ez volt a gyűjtőtábor, ahol kezdtek is terelgetni bennünket a vagonokba, annyit egy vagonba, alig tudtunk megmozdulni. Akár a jégveremben lettünk volna, se kályha, se világítás, egy mocskos hordó kevés vízzel,de ki tudott volna abból inni? Még ülni is alig tudtunk, nemhogy feküdni a koszos ,piszkos padozaton, egymás hegyén hátán voltunk a sötétben,és ami a legborzalmasabb , kezdtük érezni, hogy tetvek leptek el bennünket,ruha tetvek.
Kitaláltuk, verjük a vagon oldalát és kiabáljunk,jött is két katona, leszedték a nagy lakatot amit rátettek korábban, nem értettük csak gondoltuk, kérdenék mit akarunk,mutattuk, hogy fázunk,hozzanak kályhát, meg lavórt, vödröt és világosság is kellene mert a vagon tele volt tetűvel és már bennünk is van de nem tudjuk a sötétben irtani , könyörögtünk.
Talán megértették,intettek a kezükkel,mondtak is valamit s újra ránk zárták az ajtót,maradt az éjszakai sötétség meg a kegyetlen hideg a marhavagonban. Később, talán Romániában lehettünk,hoztak egy vaskályhát kevés tűzrevalót,két lavórt,mondtuk víz is kellene, mivel állt a szerelvény , leengedtek egy pár lányt a lavórral, havat hordani a hordóba, így lett vizünk. Míg nyitva volt z ajtó, kicsit fellélegeztünk,pedig csak a szörnyű nagy havat láttuk.
Aztán újra bezártak bennünket,tovább se eget sem földet nem láttunk, azt se tudtuk hol járunk. A hó hordást máskor is kiköveteltük. Aztán, hogy volt kályhánk, a tetején a lavórban olvasztottuk a havat,úgy próbáltuk törölközővel letörölgetni magunkat, annyi nő közt persze hogy voltak osztozkodások,egyszerre akartuk a lavórt használni, meg a kályha fényét, kinyitottuk a kályhaajtót és úgy tetvészkedtünk,mindegy volt éjjel, nappal,egyforma sötétség volt. A vonat meg vitt bennünket, közben egyszer valahol bombázást is észleltünk. Sokat imádkoztunk,énekeltünk, ki –ki a saját vallása szerint. Mi tiszaladányiak jobban reformátusok voltunk, és sok éneket tudtunk könyv nélkül is, de volt némelyikünknek énekes könyve is. Szerettünk énekelni.
„Utaid Uram mutasd meg, hogy el ne tévelyedjem,
Te ösvényidre taníts meg, miként intézd menésem.
És vezérelj engemet a Te szent igaz igédben,
5
Oltalmazd életemet, mert benned bízom Úr Isten!
Hogy ha éltünk vándor útja,Néha sötét völgybe tér,
Jézus ott se hagy magunkra,Szava bíztat, jöjj ,ne félj!
Megterheltek jöjjetek,Újuljon meg lelketek,
Jöjjetek, ti megfáradtak,Találjatok nyugodalmat.
Ím nagy Isten most előtted szívem kitárom,
Menedékem nincs sehol e földi határon,
Ha Te nem jössz bánatomhoz biztató szóval,
Italom könny, a kenyerem keserű sóhaj!” És még többet is énekeltünk. … Ilyen körülmények között vonatoztunk napokig és mindig hidegebb volt,gondoltuk, talán közeledünk ahova visznek bennünket.
Közben már az otthonról hozott élelmünk is elfogyott,éheztünk is, nemcsak fáztunk.
Most leírok egy szomorú esetet amit egy falumbeli kislánnyal átéltünk:
egyik nap nagyon rosszul lett, reszketett, vergődött,ájulás környékezte,kiabálta hogy őt nem szereti senki otthon. Nagyon megijedtünk, tudtuk, hogy az édesanyja meghalt, csak mostohája van. Rimánkodtunk,könyörögtünk, mondja el, mi bántja,nagy nehezen kínlódva azért megértettük, hogy még Szerencsen töltött csirkét óhajtott volna, de a mostohája nem küldött az apjával,ezen bánkódott, szinte eszét vesztette, annyira fájt neki. Nagyon megijedtünk, mit tudunk mi csinálni orvos nélkül,Istent kértük segítsen rajta.
Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy az egyik társamnak van még egy darabka sertés húsa,más nem volt senkinek. Apróra vágtuk és mondtuk nyisd ki a szádat Mancikám, itt a finom töltött csirke,szót fogadott örömünkre, úgy kapdosta be azt a száraz kis húsdarabokat mintha csakugyan csirkefalatok volnának. Hála istennek, utána elaludt,nem lett semmi baj,így sikerült nekünk enyhíteni a sérelmét.
Vagy kétszer betettek egy vödör valami levesfélét,de nem mert senki sem enni belőle,gondoltuk, ki tudja mit tettek bele. Nagyon haragudtak, hogy nem ettük meg,de egyebet nem hoztak, szörnyen éheztünk.
Néha jajgatást,lövöldözést rimánkodást hallottunk,mikor megállt a vonat,szaladgáltak kiabáltak az orosz katonák,mert szökni akartak,felszedték a vagondeszka alját,több férfi, de nem sikerült, észrevették, ütötték ,vágták őket volt akit agyonlőttek. Nagyon hosszú szerelvény volt, a rengeteg összeszedett néppel tele.
Már 23 napja utaztunk,jéghideg vagonban,szinte deres volt minden oldala,a lemezkályha nem sokat melegített,tüzelőnk sem volt, csak ritkán.
6
Mikor megint megállt a vonat,leszedték a lakatokat,kinyitották az ajtót és davaj, davaj kiabálással egy pár orosz felugrott hozzánk,volt velük, akit megértettünk,már nem megyünk tovább,itt fogunk dolgozni, mert újjá kel építeni Oroszországot (Szovjetúniót).Mintha ez a sokat szenvedett kis Magyarország népei miatt pusztult volna a nagy Oroszország és hogy romokban lett, nem a mi bűnünk volt!
Szedtük a poggyászainkat, csak ruhaféle volt, élelem semmi, gondoltuk, majd csak adnak valamit,csak hogy végre kijöhettünk a sötét jégveremből! Sorba állítottak bennünket, s a fegyveres katonák hajszolásával elindították a sok elcsigázott,éhes népet a még kegyetlenebb hidegben és a szörnyű nagy hóban.
Ahogy mentünk, távolabbról feltűnt három nagy hegyféle,nem éppen egymás mellett.”Mint a tokaji hegy”, aztán megtudtuk,hogy nem gyárba, mit előbb jósoltak,hanem szénbányavárosba,egyike a legnagyobbaknak,ide hoztak bennünket,azok a hegyeknek látszók kő meg föld halmazok voltak,amit a szén közül kirostáltak.
Aztán odaértünk egy nagyon nagy, szögesdróttal körbezárt területre, a négy sarkán egy –egy magas őrbódé,nagy világító lámpákkal és állandóan figyelő fegyveres őrökkel. A nagy területen sok - sok láger. Ezeknek az épületeknek az egy-egy helyiségébe legalább 30 főt betuszkoltak. A férfiakat jóval távolabb hajtották a női lágertől.
Hallottuk aztán, hogy az egyik helyiségbe vagy 40 férfit behajtottak, rájuk szakadt a plafon,sokan megsérültek,még halott is lett, sajnos.
Sok férfit, a falumbeliekből is 7-et, továbbhajtottak távolabbi munkahelyekre. Úgy látszik, sokan voltunk,már nem fért a sok összeszedett népség ( ember).De volt is ott mindenféle nemzetiségű,románok, szudétanémetek, németek, magyarok.
A németek már régebb óta ott dolgoztak a szénbányákban, sok volt a fogoly is. Minket pedig a sok női összeszedettet azokba a lágerhelyiségekbe tereltek, ahonnan azelőtt hajtották ki a foglyokat, máshová. Szerettünk volna legalább a falunkbeliekkel együtt maradni,de szétszórtak bennünket. Ide is, oda is vagy 25-30 főt,betuszkoltak és otthagytak bennünket. Azokban a helyiségekben nem volt más, csak faltól falig deszkából ácsolt priccs,két sor egymás fölött,a poggyászát mindenki szorosan kis fekvőhelynek rendezte,hogy legyen hová lehajtani a fejét,aztán éhen, szomjan , mint a hullák, úgy rogytunk egymásra, úgy is aludtunk el. Sajnos, még hajnal sem volt felébredtünk,mert a fejünk nagyon viszketett,éreztük, igen mászkálnak benne,magyarul ellepett a tetű bennünket. A kihajtott foglyok után nem fertőtlenítettek,megint úgy jártunk mint a vonaton,ott a ruha - itt a fejtetűt kaptuk el.
Reggel eléggé nagy hanggal jöttek a katonák, tolmácsuk is volt egy román nő, aki tudott magyarul is, mondta szedelődzködjünk, mert mindenkinek ki kell menni névsorolvasásra,ami aztán gyakran volt.
Nagyon nehezen tudtunk készülni, mert a priccstől az ajtóig csak egy méternyi hely volt, és mindenki készült, aztán mentünk az udvarra,névsorolvasás után kaptunk egy csajkát és a katonák a konyhára vezettek bennünket. A konyhás lányok, ők már régebben ott voltak, elég jól néztek ki, ők csak ott dolgoztak. Kaptunk a csajkába egy kis csimbókos korpa létyót meg egy darabka kenyeret ,kettő darab sós uborkát. Istenem, ez a kenyér olyan fekete volt mint a föld és még szálka is volt benne,de már legalább ettünk valamit,mert már csak szédelegtünk!
7
Aztán szóltak hogy a ruháinkat, amit magunkkal vittünk ,mindet rakjuk ki a folyosókra, mert viszik fertőtleníteni,ki is raktuk,két ruszki nő zsákokba gyűrte és elvitte. Bizony alig láttunk belőle csak pár darabot,azt mondták tiszta raktárba tették,majd visszahozzák később,de senki nem kapott vissza semmit azokból.
Aztán minden héten elvitték fertőtleníteni, ami nálunk( rajtunk) volt,annyira elégették hogy nemsokára széjjel ment mindenkié,megsirattunk minden darabot.
Visszatérek az első napokra,amit leírok, sokat gondolkoztam, tegyem-e,de ezzel kezdődött el az a sok rossz amit ott átéltünk!
Harmadik nap minden nőt beoltottak,aztán magyarázta meg a tolmács azért, hogy ne legyen menzeszünk, mert úgy sem tudunk rendesen tisztálkodni, hát ne legyen vele bajunk. Akkor mi olyan betegek lettünk két napig,jártányi erőnk nem volt, ott feküdtünk halomra a priccseken.
Nagyon kegyetlenül ért ez is bennünket,szomorúan beszélgettünk, nem lesz e ebből kifolyólag
később valami komoly bajunk?
Aztán ráálltunk a bogarak pusztítására, itt már láttunk, állandóan azt csináltuk. Szerencsére majd két hétig nem vittek ki dolgozni bennünket. A ruhánkból hamarabb kitisztítottuk és a gyakori fertőtlenítés is segített,de a holmi is tönkre ment bele. A hajunkra nem adtak semmiféle ölőszert és már dolgoztunk, még akkor akkor is akadt öldösni való,nagyon nehezen szabadultunk meg a tetvektől.
Én a kis unokatestvéremmel Cs. Piroskával egymás mellett aludtunk,rendeztük magunkat, meg mikor ki szorult segítségre,igyekeztünk egymáson segíteni,elég jól összeszoktunk, nem volt civódás. Vagy hatan voltunk a falumból egy lágerben, a többiek Rakamazról, Bodrogkeresztúrból, Tokajból valók voltak.
(Nyáron ezekre a helyekre jártunk a szép zöldségfélékkel piacra.)
De visszatérek az első napi bányába menetelre. Még ma is nagyon rossz érzésekkel gondolok vissza,el sem tudtuk ugyanis képzelni milyen is egy bánya,mit fogunk mi ott csinálni,falusi földműves csemeték?!Nagyon féltünk, sírtunk egész úton odáig, a fegyveres őrök között haladtunk, majdnem mínusz 40 fokban ( vagy talán több is lehetett).
Nekünk, akiket kiválasztottak a bányába két darab ócska munkásruhát adtak,mondta a tolmács, ha feljövünk a munkából, legyen mit átváltani,ne abban a sáros-vizesben menjünk vissza a lágerbe.
Gondoltuk, Istenem mi vár még ránk,jobb volt hogy nem is sejtettük!
Mikor a bányához értünk, már várt a tisztünk bennünket, pár (hadi)rokkant vezetővel, akik elosztottak minket. Amit mondtak azt a tolmács sorolta nekünk, hogy a 6. századhoz tartozunk, 200 méterre a föld alatt fogunk dolgozni,lift visz le, fel, ne féljünk,lent lesznek akik megmutatják mit kell dolgozni és fogadjuk meg a tanácsukat,igyekezzen mindenki a legjobban dolgozni,mert az országnak nagyon nagy szüksége van a sok jó szénre is.
Aztán pár orosz nő bevitt bennünket abba az épületbe ahol leöltöztünk,ami volt rajtunk azt szorosan összetekertük és feltettük a vasfogasra,munka után amiben dolgoztunk azt kell a helyére
8
akasztani,adtak számos bilétát is és adtak bányászlámpát mindenkinek,ez is számozott volt, az enyém a 333-as szám volt. Ezzel a szám mondásával kellett kivenni, beadni a lámpát, magyarul a „ 333-as jelentett „. Ahogy a lámpát megkaptuk, indítottak is a lifthez mindenkit, emiatt most is a nagy félelem jut az eszembe. Kiszámoltak 15 főt , irány a lift, de bizony egyikünk sem akart belemenni,kiabáltak, káromkodtak ránk. Mi csak sírni tudtunk, aztán belökdöstek bennünket és éreztük zuhanunk lefele, ahol megállt a lift ott világosság volt és már vártak azok az emberek akikhez osztottak bennünket, páronként két lányt .Nekem egy taktabáji lány lett a párom, meg is szerettük egymást, amennyire csak bírtuk ,egyformán húztuk az igát. Mindjárt kettő, tele szénnel csillét lefele kellett tolnunk, felfelé négy üreset. Mutatták, ha leesik a sínről hogyan kell visszatennünk,még az üreset is nehezen!,de vissza tudtuk tenni, sajnos többször is így jártunk. De a tele szénnel csillét nem, körülbelül 15 mázsa lehetett,szaladt is a munkavezető (nacsarnyik) , kiabált, miért áll a munka, nem lesz meg a kiszabott százalék, mert ő is meg a tisztünk is így kapták a jutalékot,így ha nagy méreggel is, de segítettek.
Ilyenek többször megtörténtek velünk,nem csoda, olyan erőtlenek voltunk ilyen nehéz munkára azon az élelmen amit adtak,csaj a kényszer hajtott bennünket.
Azért voltak idősebb férfiak, nők is, akik sajnáltak bennünket,többször segítettek, 3 orosz nő is dolgozott ott,néha őket is láttuk sírni,azt mondták, ők sem maguktól jöttek, 10 ezer kilométerről hozták őket is. Azért nekik jobb volt az élelmük, a lakásuk, meleg pufajkájuk nadrágjuk volt, mégis nagyon fájt nekik, távol az otthonuktól,nekünk meg ezerszeresen jobban.
Szörnyen lassan teltek az órák ott lent a bányában,csak sóhajtoztunk, Istenem , már sohasem lesz vége a mai munkának?
Történtek balesetek is, többször az oroszokkal is, nemcsak velünk. Első balesetemkor kis híján a bal kezem fejét majd leszakította a csille,,vagy három ujjam kirepedt, belenyomódott a szénpor, a bárisnyák nem jól tisztították ki, csak bekenték akár a szurok olyan fekete kenőccsel,betekerték, mentem vissza munkára. Lassan beforrt úgy, hogy a szénpor ott feketéllett a bőröm alatt több évig is.
Másik balesetemkor a csilléről az arcomba vágódott a vas bányászlámpa,az orrom kicsattant, nagyon vérzett, megdagadt a szemem is,azt is bekenték a fekete kenőccsel, leragasztották,lázam nem volt,így másnap dolgozni kellett.
Akárhogy megsérült valaki,ha nem volt láza menni kellett dolgozni. Az is szörnyű volt, hogy hónapokig nem akart a kegyetlen hideg egy cseppet sem enyhülni. Különösen amikor az éjjeli műszak után mentünk vissza a lágerbe,úgyis alig vonszoltuk magunkat s még hozzá szinte ránk fagyott a ruha is. Különös volt az is hogy a sok fertőtlenítés után még mindig jó télikabátomat sikerült visszaszereznem! Nem sokáig használhattam. mert egy nap arra jöttünk fel a bányából, hogy azt a helyiséget ahol a magyarok cuccai voltak, kirabolták. Nekem a kabát két ujját meghagyták.
Aztán, hogy sírtunk, nincs kabátunk csak az agyonmosott munkás ruha, mindent elloptak, majd megfagyunk ,adtak nekem is egy szörnyen ócska katona köpenyt. De már a lábbelink is tönkre ment lent a vízben, a sárban,nemsokára ahelyett is adtak ,nálunk kalucsninak hívták, ahhoz hasonlót,de olyan nagyot hogy dróttal ( amivel a szenet robbantották ) kellett a lábunkhoz kötözni,kapcánk is csak egy kis darab ruhafoszlány volt,csodálatos, hogy nem fagyott meg a lábunk abban a gumiban, közel 40 fok mínuszban.
9
El lehet képzelni, milyen szörnyűségesen néztünk ki, akár a csavargók, nem tudtunk változtatni, csak sírtunk, imádkoztunk, énekeltünk, legtöbbet azt, hogy „Egyedüli reményem óh Isten,csak te vagy ,Jövel és nézz meg engem, Magamra óh ne hagyj , Ne légy tőlem oly távol, Könyörülj hű szolgádon, Úr Isten el ne hagyj!”, és a többi ránk illő versét, nagyon szépek, ma is gyakran énekelem,visszaidézem, ott kint, ének és imádkozás után szinte megnyugodva,bizalommal telve gondoltuk, Isten megsegít bennünket , nemsokára véget ér ez a szörnyű helyzetünk.
A rablás után az otthagyott két kabátujjból csináltam két sapkát, két kesztyűt,így lett az unokahúgomnak is , nekem is sapka, kesztyű.
Nagyon lassan kezdett enyhülni az idő, a sok hó nehezen olvadt el, azért jobb volt nekünk is mindjárt hogy kezdett melegedni, szúrt a fagyás.
A bányához vezető út mellett és jó távolra is, láttuk, volt egy nagy kolhoz,már nagyon sokan dolgoztak a földeken,oroszok és mindenféle fogoly. Zöldségféléket termeltek,főleg tököt, káposztát, uborkát,ezek voltak a fő ételeik az oroszoknak. Az idő javulásával lassan nőtt minden, ha nappalosok voltunk láttuk, gyakran eresztették rá a vizet.
Egyszer nyáron minket is elvittek, vittek? oda is gyalog kellett menni, fegyveres őrök kíséretében,pedig messze volt. Előtte kaptunk egy vékony , zsákszerűen varrott anyagot, az állandóan mérges tisztünk tolmács által tudatta, hogy megyünk vele a kolhozba, hogy megtöltsük szalmával. Csoda , hogy kitalálta már,addig csak a kevéske holmink volt alattunk a fapriccsen, a katonaköpeny a takarónk volt,szinte a deszkán feküdtünk, mióta ott voltunk!
Gyorsan kellett a szalmát tömködni és ahogy mentünk gyalog, úgy is kellett visszajönnünk a lágerbe, hol a hátunkon, hol a fejünkön forgattuk a zsákot és még nevettünk is magunkon,ha már nem a deszkán pihenünk, küszködjünk meg, gyalogoljunk érte, biztosan a tiszt is így gondolta, pedig napról napra gyengébbek voltunk, a gyaloglás a távoli bányába, és az újabb munkák, amit csináltattak velünk!
Nemcsak a csilléket toltuk, ma is többször is borzadva gondolok vissza,milyen szűk lyukakban hason csúszva, állni nem lehetett, mászni lehetett, mert olyan kicsi lyuk volt robbantva, szinte a hátunkról lement a bőr , de tolni kellett előre, előre, akárhogy is, a több méteres vastag fákat , ameddig el nem értük azt, ahol robbantottak,oda kellettek tartóoszlopnak. Legjobban féltünk mikor ezeket csináltatták velünk. megint írom,úgy le voltunk gyengülve az állandó nehéz munkától, s hozzá amit enni adtak,éppen csak tengődtünk,káposztalé a legtöbbet, korpaleves két sós uborkával,csalán leves, néha burizs (olyan, amit otthon a disznónak adtunk), vagy főtt répa lé, egy kanál kukorica dara,uborka.
Bámulattal gondolok ma is vissza, hogy tudtunk ilyeneken, 200 méterre a föld alatt létezni is?!
A jó Isten segítségével,aki meghallgatta imáinkat, s minden nap erőt adott. Mert olyanok is történtek velünk, éjszakai műszak után,mentünk vissza a lágerbe, nem pihenhettünk le, mert a tisztünk szinte magából kikelve káromkodva szaladgált a helyiségekben,leírom, hogy a fejbogaraktól már tiszták voltunk,akkor meg a faépítésű lágerek voltak tele poloskával, s a tiszt meglátta, hogy éjjel , valakik a falon szétnyomkodták, csak úgy piroslottak. Meg se állhattunk a tiszt előtt, zavart mindenkit üveg darabot keresni,azzal kellett a falat és a priccset kaparni, „súrolni”,alig pihentünk, mehettünk vissza megint a bányába.
10
Egy újabb kegyetlen tettét írom le ennek a tisztnek,amibe én is belesetem, a bányába vezető úthoz nem messze volt egy kis földdarabka, idősebb emberek dolgozgatták,főleg kukorica és zöldségfélékkel tele. Az egyik ágyásból hatalmas hagymaszárak emelkedtek ki,és akkor, ki tudja miért miért nem, nem kísért bennünket őr, néhány lány bement a földrészre és a hagymát kitépték magunknak, nagyon örültünk. Sajnos, nem sokáig, mert az egyik őré volt az a földdarab, vesztünkre, mikor a lágerkapuhoz értünk már ott várt a kegyetlen tisztünkkel, aki az egész 6. század parancsnoka volt,látszott rajta, majd szétpukkan mérgében,kiabált, káromkodott,álljon elő akik lopták a hagymát, a tolmács is ajánlotta, de senki sem mert jelentkezni,kicsit várt, akkor ott , ahol állt elkezdte rugdosni a lányokat, vagy nyolcat, sajnos engem is hasba rúgott,szinte összerogytunk,csak ezután jelentkeztek a „hagymások”. Bevágatta őket a büntetőhelyiségbe,kombinéban,beöntetett 2 vödör vizet is,2 nap 2 éjjel voltak bezárva, s úgy ahogyan kiszedték a hagymát meg kellett enniük,mást nem is kaptak, 2 nap 2 éjjel.
Különben nekünk is nagyon becses lett a hagyma, örültünk ha 2, 3 darabot tudtunk venni, ha a tiszt nálunk hagyott pár rubelt, abból, egy kis kenyérrel, sóval jó volt,vagy egy darabka kukorica málét,amit néha az út mentén idős asszonyok árultak, jó volt ha az éjszakai műszak után tudtunk venni egy rubelért pár szem napraforgó magot.
Egyszer a Tiszt kezdett hozzánk enyhébb lenni, megjavulni,mert teherautóra kellett szállnunk,és egy nagy mozi épületbe vitt bennünket,nagy háborús film volt,nem néztük örömmel,de legalább nem volt már olyan goromba,hallottuk többször is nevetni. Csak azt elképzelni sem tudtuk,hogy a térdig érő maghéj mióta volt ott,és azt mind a mozi nézők köpködték?! Különben az utcán is úgy mentek, a tisztünk is, köpködték a napraforgó magot.
Visszatérek a hozzánk kijelölt némely munkairányító viselkedésére, lent a bányában.
Nemcsak a mi századunk, talán 150-en voltunk,tisztje volt durva, a munkavezetőnk sem volt különb,a minél több százalékért hajszoltak bennünket.
Más ágazatban is dolgoztak a falunkbeli lányok is, sokat panaszkodtak, nagyon hajtják őket is. Furcsa dolgokat is soroltak,például ha valamiért megállt a munka a nacsarnyik ( munkavezető) szaladt szitkozódva, mikor meglátta a bajt,mérgében fogott egy csomó szenet , a szájába dugta, csak úgy fojt belőle a fekeke lé,rágta, köpködte dühében, tajtékzott,mindenki félt tőle.
Mielőtt a tisztünk a moziba vitt volna ,mindenkinek adtak egy molinóból varrott kis ruhát, legalább leválthattuk az agyonkopott munkás ruhát ha éppen nem dolgoztunk a bányában .
Aztán még egyszer elkísértetett bennünket az őrrel a bazárba, ahol sokfélét árultak,ruhaféléket, élelmiszereket, szerencsére volt egy pár rubelom, vettem is 2 főtt kukorica csövet,az volt a legtöbb,2 piroskit , ez olyan tenyérnyi nagyságú ,barnalisztből vagy kukoricalisztből készült tésztaféle a közepén főtt bab vagy tök vagy répaféle volt. Akik fent az építkezésen dolgoztak,ők többször elmehettek a bazárba,az orosz házakba is bementek,kéregettek, voltak akik adtak egy kis ennivalót,de mondták,voltak olyan orosz emberek is, akik seprűvel zavarták ki őket.
Véletlenül olyan házba mentek egyszer, ennivalót is kaptak, ahol örömmel újságolták, hogy tegnap jött haza Magyarországról a férj,és szép dolgokat hozott, ott minden van, mondták. De annak örültünk csak igazán, amikor az egyik rokon fiú ( falubeli) megkapta az édesanyja levelét,legalább már megtudtuk, hogy nem történt semmi rossz a falunkkal,és élnek a szüleink .
11
Megnyugodtunk, hisz eddig nem kapott senki levelet és mi sem írhattunk ( már az elején elvették ugyanis a levélpapírt, írószert is tőlünk).
Nemsokára újra lett egy örömteli meglepetésünk,éppen az éjszakai műszak után voltunk már, bent a lágerben, mikor elhoztak egy teherkocsival a távoli városban lévő foglyokból ,köztük volt a 7 falumbeli fiú is, látogatóba. Ugyanis korábban már sokat rimánkodtunk a tiszteknek, hogy testvéreink vannak abban a lágerben s nem tudunk semmit egymásról amióta kint vagyunk. Így sikerült, hogy elhozták őket pár órára, fegyveres őr kísérettel,hála istennek akkor még mind a heten éltek de sajnos, nem gondoltam volna, hogy utoljára találkoztam azzal, a nekem a többitől még kedvesebb fiúval, akivel otthon többször találkoztunk, szépen elbeszélgettünk, még Szerencsen voltunk bezárva amikor adott egy jó könyvet, és volt egy szép gyűrűje, azt is nekem adta. Nagyon féltettem, dugdostam ezeket, hogy el ne vegyék. Örült neki, hogy még megvannak és hogy nekem adta. Gyorsan teltek az órák,közeledett az idő a visszamenésre,de még mentek azokat a férfiakat is meglátogatni akik abban a lágerben voltak ahol mi, de olyan távol, hogy nagyon ritkán találkoztunk mi is ,hol egyikkel ,hol másikkal .Szomorúan búcsúztunk mindnyájan, de a mielőbbi hazamenetelünk reményében bízva mentek el.
Megjegyzem, eszembe jut most is,nagyon szégyelltem ahogyan kinéztem,a nagy lompos kopott orosz katonaköpenyben,a ronda, dróttal lábamra kötözött gumi kalocsniban,de legtöbben így néztünk ki.
Aztán egy újabb sérülés keletkezett a jobb lábszáramon, pedig már a sok cipekedéstől négyujjnyi vastag ér dagadt ki rajta,megjegyzem meg is vannak ma is, még szerencse hogy az erek alatt sértette fel valami a lyukakban ( mert tárnáknak nem nevezhető !) ,egy nagy seb lett belőle, arra is csak a fekete kenőcsöt adták,nehezen gyógyult,mert az újabb hassal tologatással ledörzsölődött, de dolgozni ugyanúgy kellett, mintha semmi bajom nem lenne. De ez azokhoz a bajokhoz kicsi volt amik jelen voltak a lágerben.Tífusz, vérhas, tüdőbetegség,és semmi orvosság, se orvos,borzalmas volt , ahogy szedte áldozatait!
Szerencsére összeírták akiket rendes orvosi kezeléssel meg lehet menteni, s mivel úgyis jöttek szerelvények a sokféle dologért, így összegyűjtötték a lágerekből a román és a magyar falvakba való betegeket is Ha én nem is estem bele, de legalább a kis unokahúgom vagy nyolc falunkbelivel beleesett a hazamenetbe .A kis húgom a hátát fájlalta meg a tüdejét,amit , mire mi hazajöhettünk már leoperálták a fél tüdejét. Hála istennek így is sokáig élt.
Ahogy a betegszerelvény elment, nemsokára borzalmas dolgokat tudtunk meg. Abban a távoli lágerben, ahol mieink is voltak,több ezer ember,ott is sok lett a beteg,és nagyon sokan meghaltak. Az volt a szörnyű, hogy a falumbeliekből ( a hétből ) kettő elkapta a vérhast ,bele is haltak.
Kegyetlenül érintett, mivel az egyik hozzám közelálló volt, tehát mikor itt voltak a mi lágerünkben, utoljára láttuk egymást. Sokáig nagyon rossz érzésem volt. Ott kaparták el őket a nagy orosz síkságban, senki nem volt a temetésükön, mert a többinek dolgozni kellett. Mi ezeket csak később tudtuk meg. Nagyon sírtunk, kegyetlenül bántott bennünket, hogy az ő lágerükből nem indították haza a még menthető betegeket. Ott kellett nekik olyan fiatalon elpusztulni, pedig hogy tele volt tervekkel ( a hozzám közelálló fiú) is , egy nagy kertészetet akart, ha hazamegyünk,mondta. Utolsó éves lett volna a nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskolán, de a háború közbeszólt, az iskola nem indult, haza kellett jönnie, így került az elhurcoltak közé, közénk. Szörnyű, hogy szegénynek ilyen kegyetlenül kellett végeznie, távol idegen földben , több halottal elkaparva, a másik fiú is ,aki
12
egyedüli gyermeke volt a szüleinek. Kértem Istenünket, adjon testüknek, lelküknek békés megnyugvást és pihenést a távoli , drága magyar szülőföldtől. Rossz leírni is,mennyi sokat szenvedtünk a sok baleset között,ilyen kegyetlen dolgok is történtek velem, velünk. Azért is, ezek után is,mindennapi imámban arra kértem a jó Istent,hogy adjon annyi erőt hogy túléljem a szénbányában nagyon nehéz körülmények közti robotolást. Mindig csak az volt az eszemben hogy én ott nem akarok meghalni!Istenem, vigyél innen haza! Már nagyon kivoltam.
Aztán majdnem egy év elteltével nekünk is, akik a bányában „jóvátételben” dolgoztunk, adtak néha 2-3 talon jegyet, az oroszok mindig kaptak,egyre járt 5 dkg szalonna, 3 dkg cukor,ezeket rubellel kellett kiváltani.
Hogy mennyit kaptunk a munkánkért, soha nem tudtuk, a tiszt vette át minden bányászét,mondta ő mindent rendez, az egész havi kenyeret,élelmet,világítást, fürdőt. Senki nem merte megkérdezni tőle hogy mennyit kap, csak mikor mennyit, 15-20 rubelt adogatott egy hónapra, azzal gazdálkodtunk.
Legalább néha tudtam venni piroskit és kukoricamálét, főtt tököt,vagy főtt répát. S a talon jegyre amit adtak, így pótoltam szinte a semmi tápértékű élelmet amit adtak,muszájságból tudtam csak megenni.
Történt velem újra egy szörnyű baljós dolog, amitől nagyon nagyon megijedtem,ugyanis a sok nehéz cipekedéstől, emeléstől nagyon megdagadt a gyomrom, annyira fájt és olyan nehéz volt, mintha egy nagy kő lett volna bennem. De jártam tovább dolgozni, csak akkor mentem vele orvoshoz,mikor már a fájástól kétrét görnyedve is alig tudtam menni. Nagy nehezen elmentem vizsgálatra, volt ott egy idősebb nagyon kancsal orosz doktornő és egy német férfi orvos, mutattam a nagyon dagadt gyomromat és mondtam nem tudok menni dolgozni, amennyire tudtam oroszul magyaráztam, szörnyen fájt.
Beszéltek valamit a némettel. aztán a ruszki nő mutatta feküdjek le az asztalra, és látom a német orvos elment az ablakhoz és kifelé néz, az orvosnő meg egyből alulról akart megvizsgálni,mindjárt tudtam, ezek azt hiszik hogy állapotos vagyok. Szerencsémre csak észre vette hogy nem,durván nem nyúlt hozzám többször és leszálltam az asztalról. Az orvosnő biztosan mondta a német orvosnak, nem az a baj,mert az elmosolyodott és nekem is mondott valamit, aztán a nő megmérte a lázamat, nem volt,és náluk, csak ha valaki lázas, az volt a beteg, még ha a bele csüngött is.
„Davaj robot!”mondta a ruszki nő, nagyon előjött a sírás újra, most hogy fogok menni így dolgozni,nem törődött vele,egy csepp jóindulat vagy egy kis részvét nem volt irántam benne.
Lassan visszamentem a lágerbe, a lányok vigasztaltak, hogy szólni kell a tisztünknek, hátha ő megértőbb lesz,nem küld ki dolgozni.
Azzal kezdem, hogy két tolmács volt a századunkban és a rendfenntartók is ők voltak,a tisztünkkel állandó kapcsolatban voltak. A főbb tolmács , korábban említettem román fiatalasszony volt,magyarul is jól tudott és azt is tudta mindenki, hogy a szeretője is a tisztünknek. Ehhez még egy megtörtént eseményt idézek, később.
A másik rendfelelős tolmács , szerencsémre, falunkbeli lány volt, elég jóban voltunk otthon is,mindjárt szólt a tisztnek,nagyon beteg vagyok, de a doktornő mégsem írt ki pihenni. Jött is a tisztünk ,akkor is nagyon sírtam a fájdalomtól,kérdezte hol fáj,mutattam neki is, milyen dagadt a
13
gyomrom és olyan nehéz mintha egy nagy kő volna benne. Aztán a pártfogóm elmondta neki,hogy az orvosnő azt hitte állapotos vagyok,mivel nem lett igaza és lázam sem volt, „davaj robot” dolgozni küldött. Arra, hogy állapotos vagyok elkezdett nagyon nevetni,mondott egy pár csúnya szót,aztán elég jó indulattal mondta ,ne sírjak, nem kell mennem dolgozni, egy hétig pihenjek. Gondoltuk, belátta, még addig nem hiányoztam a bányából, és olyan dagadt gyomorral jobb ha kicsit pihenni hagy,különben nagyon hajszolós tudott lenni a százalékért, amit minden tiszt kapott a bányászok után!
Egy kicsit lohadt a daganat a pihenéssel és fájni sem fájt annyira, de letelt a hét, menni kellett újra dolgozni. A jó Istenemet kértem, segítsen rajtam minden napot túlélnem,nagyon féltem mi lesz velem,mert szinte csont és bőr voltam már,talán ha pár hónap múlva nem sikerül hazajönnünk, jönnöm, engem is ott kapartak volna el a nagy idegen földben. Itthon is sokára jöttem rendbe.
A hazajöveteli történéseket azután a história után folytatom, amit az előbb jeleztem is, a román fiatalasszonyról. Ezt a történetet csak akkor tudtuk meg,mikor a betegeket hazavitelre összegyűjtötték. A szomszéd szobából is kijelöltek egy nagyon rendes beteg lányt,ő csodálatosan átvészelte a szörnyű betegséget, de a derék, két szép lánytestvére egy hét alatt meghalt. Szinte ájuldozott, mi fog történni az édesanyjukkal ha megtudja a két szép lánya halálát?! Alig tudtuk vigasztalni. Még két (Bodrog)keresztúri lány is meghalt aznap, és sokan, minden nap. Volt aki kiment a nagy közös tábori vécére,mert csak az volt, s ott halt meg!Sajnos, ilyen kegyetlen dolgok miatt is sokat szenvedtünk. Most már leírom, mit sorolt el a beteg szenvedő társunk a fiatalasszonyról,addig nem merte elmondani, csak mikor indulófélben voltak haza. Azzal kezdte, egy Bőcs nevű községben laknak,egy odavaló vasutas fiatalember hozta magával Romániából a fiatalasszonyt, már korábban.
A fiú édesanyjával éltek, ismerték őket. A vasutas az összeszedéskor is szolgálati úton volt,mikor hazakerült, csak az anyját találta otthon,akit nagyon összevert amiért elhagyta vinni az asszonyt.
Ezen nagyon megbotránkoztunk. Mondta azt is, ők már Szerencsen tudták mi is történt, csak nem merték elmondani,mert látszott az asszonyon, mennyire oda van a Tisztért,de mihelyt hazaér rögtön elmondja a vasutasnak, kár volt az anyját bántani az asszonyért, az nem búsult őutána,nemsokára a Tiszt szeretője lett, nagyon szerelmes volt bele. S ha már leírtam, kiegészítem , meg is tette, elmondta a vasutasnak az igazat,mert az megkeresett bennünket mikor hazajövetelkor Debrecent elhagytuk,érdeklődött , mi igaz az asszony felől, mi igaz abból, amit megtudott?Többen megerősítették, úgy igaz ahogy a helybeli lányka elmondta, sajnos, mi sem tudunk mást mondani.
Láttuk, kegyetlenül érezte magát, restellte hogy az anyját megverte érte. Azzal fejezem be, később hallottuk, ugyanis arrafelé is hazajöttek az elhurcolt társaink, köztük ez a fiatalasszony is, hogy a fiatal vasutas elzavarta, be sem engedte magukhoz.
Még eszembe jutott egy nagyon szomorú tragédia. Pár hónappal a hazajövetelünk előtt történt.
Az elején már említettem hogy kettesével kellett menni, jönni a bányába,hosszú sorokban, fegyveres kísérettel. Minden indulás előtt átszámoltak bennünket, így vették észre, egy lánynak hiányzik a párja,nem tudta senki, hol van. Keresték, de nélküle mentünk vissza a lágerbe. Sajnos.
Egy nyírségi lelkésznek volt a lánykája, a váltáskor tudtuk meg, hogy két vagon ütközője közé állt,ott lelte halálát. Nem bírta már a szenvedést, így végzett magával. Sírtunk rettenetesen, fájt mindenkinek,még most is megsiratom,ha eszembe jut.
14
MOST MÁR A LEGNAGYOBB örömünkre a hazahozatalunkkal kapcsolatos eseményekre térek rá. Bár egyaránt nagyon kilátástalan volt a helyzetünk a hazajövetelre az egész lágerben élőknek .
Csodálatos módon Isten segítségévek a szüleink nem nyugodtak bele, sok- sok utánajárással, tanácskozással határozták el, hogy megkérik azt a szomszéd faluban élő szerb férfit aki a kivitelünkben is benne volt s akinek a felesége meg orosz nő volt, KÉRLELTÉK, írja meg szépen azt a kérvényt oroszul, ami már magyarul elő volt készítve. Nem akarták vállalni sehogy sem, ígértek nekik több mindent, ajándékba nem kell nekik semmi, mondták. Aztán többszöri, vagy négyszeri megkeresés után, a falujuk 3 kilométerre volt Tiszaladánytól, csak elvállalták, szépen megírták a kérvényt, hozzácsatolva az elhurcolt ladányi emberek névsorával.
Megjegyzem , kitudódott, hogy az orosz nő bárónő volt, a férje a szerb Lázár, a báró család sofőrje volt.
A bárónő félt, hogy a bolsevizmus miatt őt is kiírtják, mint a családját, így hozzáment a sofőrjükhöz, és átszöktek Magyarországra, hogy hogyan, azt csak ők tudják, miként kerültek a szomszéd faluba. Elég szegényeknek néztek ki, volt egy lovuk meg egy kis szekér, azzal hordták a tejet ( tejcsarnokos volt) a falunkon keresztül Tokajba. Több reggel láttuk őket, ennyit tudtunk róluk. Látták , hogy nem ellenséges velük szemben a falunk, mint ahol laktak, ott még meg is verték a Lázár bácsit, szidták őket, pedig már idősek voltak.
Mikor kész volt a kérvény, azt mondta Lázár bá’ azoknak akik ott voltak a falunkból,én is aláírom és két helybeli férfi, akik az I. világháborúban fogságban voltak Oroszországban és még kicsit tudnak is oroszul, fel is megyek velük Budapestre a kérvénnyel , egyenesen Vorosilov marsallhoz, mert az volt a legfőbb orosz parancsnok Magyarországon, akivel ő mint partizán együtt volt az 1918-19-es években,biztosan intézkedik.
Úgy is történt, a Marsall elküldte a kérvényt Sztálinnak, és biztatta a három értünk fáradozó embert nemsokára otthon lesznek a kérvényben jelöltek,legyenek nyugodtak.
Hála istennek, a Marsall ígérete hamarosan beteljesedett, jött az engedély a névsorral, hogy ezeket mielőbb haza kell vinni. A főmajor jött a jó hírrel,kikérdezett bennünket, kik, mik a szüleink, hol születtünk,nézte az okmányt pászol - e azzal amit otthonról küldtek.
AZT AZ ÖRÖMET nem lehet leírni, alig tudtuk ésszel felfogni, milyen szerencsések lettünk,hogy az első csoport a több ezres elhurcoltak közül mi leszünk, akiket hazavisznek.
Jött a Tisztünk is,láttuk, sajnálattal, de közölte, már ne menjünk le a bányába, pakoljuk össze amink van, legyünk készen ha jön értünk a teherautó. Kaptunk egy fehér munkásnadrágot ,kabátot, hogy ne abban a koszosban jöjjünk haza,…..mi azt sem bántuk volna!Bizony, fékezni kellett az örömünket,mert ahogy meghallotta a többi elhurcolt,hogy mi megyünk haza,borzalmasan kiborultak, szinte őrjöngtek, „Mi az a Ladány?Őket már viszik? Egyszerre jöttünk,egyszerre kell hazamenni ”-kiabálták,”ilyen kivételt tesznek!”Úgy hogy a sötétben jött értünk a teherautó, gyorsan raktak fel bennünket, már elhozták a távoli bányából az öt falunkbelit is, csak a két halott fiú holtteste maradt a nagy orosz földben, mindnyájunk bánatára!
15
Indulás előtt még névsorolvasás volt, szerencsére így vettük észre, hogy egy távoli rokon fiú hiányzik, a nagy zűrzavarban majd a betegszobán maradt. Csodálatos módon élte túl –pár orosz férfival- a bányaomlást,alig hitte el mennyire örültek még neki is, hogy megmenekült, ölelgették, hogy sikerült egy kis lyukon keresztül a karjuknál fogva kihúzni őket. A bányaomlás vagy másfél héttel ezelőtt történt, kisebb sérülései voltak, de gyakori lázzal feküdt a betegszobán. Voltak jobb érzésű emberek köztük is, különösen az idősebbek,vallásosak voltak,s nem szerették ezt a rendszert ők sem,mondták, jobb volt a cár idejében,bár most is úgy volna, visszasírták. S hogy a betegszobán volt, találkoztunk, csak panaszkodtunk ilyenkor, hogy ilyen gyönge erővel meddig bírjuk még. Mivel nem tudott dolgozni, adtam neki pár darab szalonnajegyet. Pár nap múlva megint találkoztunk, köszönettel mondta, hogy az a pár deka szalonna meg cukor vérré vált benne,életet adott neki,és amit álmunkban sem gondoltunk, a másik héten megjött a hazaviteli engedély,istennek hála. Aztán, hogy őt is gyorsan előhozták, szinte felgyógyultak lettünk!Örömünkre elindították a teherautót, két orosz tisztet adtak fegyveres kísérőnek és akik átadjanak bennünket kis országunk vezetőinek .
Élelmezésünkre adtak pár kiló babot, olajat, pár zsákban kenyeret, ami úgy összetört, hogy utoljára már csak evőkanállal lehetett osztani,aztán így is elfogyott minden, megint éheztünk.
Visszatérek rá, éjjel sokáig utaztunk míg elértük Sztalino nevű várost, ahol már várt bennünket a szerelvény,amelyikben nekünk lett egy nagy vagon, egyik oldalában a lányok, a másik oldalban a férfiak.
Már több vagonban voltak a sok helyről összeszedett beteg elhurcoltak,várták, mikor indulunk már, minket vártak.
Aztán elindult a szerelvény végre! Bizony, sokszor megállt, más szerelvényre vártunk, még többször hoztak betegeket is, addig mi a szabad ég alatt éjszakáztunk, aludni nem mertünk azon a nagy idegen földön, de nem bántuk, ha lassan is, csak jöjjünk minél közelebb a drága magyar földhöz!
Míg volt a babból, olajból a fiúk kerítettek két téglát, volt egy vödör, tüzelőt is kerítettünk így főzögettünk. Oroszországban( Szovjetunióban ) hiába álltunk meg nem messze a lakótelepektől, az ottani emberek nem tudtak adni semmit, nekik sem volt, várták Amerikától a segélyt.
Nagyon jó emlékkel gondolok vissza Rahóra,ott is tovább álltunk az állomáson, híre ment mindjárt, hogy magyarok,nők, férfiak jönnek haza Oroszországból, jóvátételi munkából,akik meghallották, összehordtak annyi élelmet, még el is vittek többünket , engem is, 2 családhoz is, magukhoz
Aztán ahogy jöttünk tovább hazafelé, még elég komoly eset történt velünk. Az egyik helyen állt megint a szerelvényünk , velünk szemben meg az orosz katonák szerelvénye állt, ők is mentek haza, kiabálták a háború kaput-,nagyon daloltak,aztán megtudták, hogy magyarok vagyunk, átjöttek a vagonunkba és a tiszt hiába küldte vissza őket, nem akartak visszamenni a vagonjukba, még lövöldöztek is a levegőbe, szörnyen megijedtünk, hogy már nem is olyan távol a hazától most fogunk éppen meghalni, de aztán nagy nehezen otthagytak bennünket.
AKKOR nyugodtunk meg igazán amikor átléptük a magyar határt és Debrecenben már várt a Vöröskereszt bennünket, kaptunk paprikás krumplit, ott nem ettünk ilyet sem, ez volt az első hazai étek.
16
Aztán felmentünk Pestre, a Nyugatiban várt már bennünket a kormánybizottság,ott kaptunk dokumentumot arról, mikor vittek ki, mikor jöttünk haza, mondták,őrizzük meg,rajta volt a hazahozatali kormánybiztos lepecsételt aláírása is,nekem még megvan, igaz, elég kopottan.
Mielőtt folytatnám a hazajöttünkkel kapcsolatos emlékeimet megjegyzem, már előbb is leírhattam volna, hogy a neveket azért mellőztem, mert már többen sajnos, meghaltak, akik még élnek nem kértem tőlük engedélyt, hogy megírhatom –e a nevüket is emlékeim rögzítésekor.
Hogy megkaptuk a dokumentumokat, a Nyugati pályaudvarról átvittek a Keletibe,kicsit kiszállhattunk a vonatból,pár fiú ügyesen hazatelefonált, hogy már Budapesten vagyunk,mindjárt indulunk Szerencs felé,majd onnan is telefonálnak, mikor érünk Tokajba.
Közben két fiatalember, talán újságírók voltak, odajöttek hozzánk , feltűnt nekik az öltözetünk, kíváncsiak voltak,honnan jövünk,mit csináltunk,miért vittek ki bennünket, mondtuk, talán jóvátételbe,mi sem tudjuk ép ésszel felfogni MIÉRT? Kérdezték, hol dolgoztunk,ki hol, szénbánya, építkezés, romeltakarítás,a munkásruhát nagyon furcsállták, sajnáltak bennünket. Mikor elmentek, azt súgták, ne nagyon említsük, hogy elhurcoltak voltunk, örüljünk, hogy már itthon vagyunk, nehogy bajunk legyen belőle. Különben már az átvételkor figyelmeztettek bennünket,nem is nagyon mertük elmondani csak a hozzátartozóinknak, nagyon nagyon sokáig. Akkor már itt Magyarországon is az „oroszoké” volt a hatalom.
Aztán a keleti pályaudvarról indulva Szerencsre érkeztünk, ott is már várt a Vöröskereszt, elvittek bennünket a cukorgyár ebédlőjébe, örömmel mondták, csak együnk nyugodtan, a vonat megvár minket. Mindjárt megtelefonáltuk, márt Szerencsen vagyunk, nemsokára Tokajba érünk, de már amikor a fiúk Budapestről telefonáltak, a hangos bemondó a faluban bemondta , nemsokára itthon lesznek az Oroszországban dolgozó gyermekeink, szinte az egész falu várt minket,a határból is hazajöttek, és mikor másodszorra is bemondta a hangos, hogy már Szerencsen vagyunk,a hozzátartozókkal együtt nagyon sokan jöttek szekerekkel ,vártak bennünket a tokaji állomáson,még a tiszteletes úr is.
A hazajövetelünk leírhatatlanul szebb élmény volt mint az elvitelünk. Csak akiket otthagytunk a nagy orosz földben azoknak a hozzátartozói hiába várták a fiaikat,kegyetlenül érintette őket hogy ott haltak meg. Aztán ahogy közeledtünk kis falunkhoz, már hallottuk, úgy szóltak a harangok, még a szomszéd falukban hallották,az utcán végig várt bennünket, aki otthon volt.
Ez történt velünk 1946.június elsején, és úgy ahogy voltunk, mentünk egyenesen a templomba.
Mint még addig sohasem, tele volt a templomunk, nagyon sokan be sem fértek és kívülről hallgatták a jó papunk nagyon szép beszédét, amelyen mindnyájan sírtunk.
Aztán itthon nagyon szép napok következtek. Pihentünk, eszegettünk,főleg a kedvenc ételeinket,nagy örömünkre pontosan egy hétre volt piros Pünkösd ünnepe, úrvacsorával.E szép ünnepre készülve bűnbánati imádkozásra mentünk, minden este, a harangok hívogató hangjára. Ezek az estéli istentiszteletek is felejthetetlenül gyönyörűek voltak, a Tiszteletes úr beszéde ,a sok szép ének. Nagyon sokan éltünk az úrvacsorai jegyekkel, falunkban csak egy pár ember volt nem református vallású.
17
Délután a hangosbemondón keresztül értesítették a falu népét , főleg azokat akik hazajöttünk, hogy jön Nyíregyházáról egy pár elvtárs, akik találkozni akarnak velünk. Jöttek is, 6 fő, egy elvtársnő volt közöttük. Vagy hárman szónokoltak és különösen az összefogást hangsúlyozták az orosz elvtársakkal,, csak javára lesz mindenkinek, meg hogy legyünk párttagok.
Most visszatérek a két orosz tiszttel kapcsolatos történésekre, akiket a hazai átadásra rendeltek mellénk azzal a paranccsal, hogy mihelyst Budapesten átadnak bennünket rögtön induljanak is vissza. De ők bizony jöttek velünk a falunkba,a fiúknál aludtak, napközben ebéden, vacsorán majdnem mindnyájunknál étkeztek, jól érezték magukat,eszükben sem volt hazamenni.
Még a bálban is ott voltak, úgy teleitták magukat, nőket, bárisnyákat követeltek, még az egyik a fegyverét is használta ( elsütötte), szerencsére nem sérült meg senki, a rendőrök bezárták a pincébe őket,ott voltak míg el nem intézték, hogy elvigyék őket haza. Biztosan kaptak otthon eleget a parancsmegtagadásért!
A napok teltével több felől jöttek hozzánk,mert meghallották, hogy a tiszaladányi elhurcoltak hazajöttek. A nagyon kétségbeesett szülők sírva érdeklődtek, hol kezdjenek el ők is intézkedni elhurcolt szeretteikért, hazahozatalukért. Sajnos, két, három év is eltelt míg hazajöttek. Akkorra többen meghaltak, mint miközülünk is.
A két halott fiú emlékére a templomunkban, ott ahol ültek annak idején, a karzaton, helyüket koszorúval jelölte meg a falu. Megjegyzem, amit kaptam a „kedves” fiútól, könyvet és egy gyűrűt, elvittem az édesanyjának, legalább azok legyenek emléknek, odamaradt édes gyermekétől. Nagyon jól esett neki, sírva köszönte meg, hogy rágondoltam nagy fájdalmában.
És az élet ment tovább. Az is eszembe jutott, mikor az orosz tisztek hazaindítottak azt hangoztatták, hogy amiért náluk dolgoztunk, itthon mindenki öt hold földet fog kapni. De csak egy hold lett belőle, az is csak két évre termett nekünk, mert visszavették. Azt is megírom, hogy a főjegyzőnk összehívott bennünket, és burkoltan, szépen mondta már el van intézve, hogy vizsgálatra jelentkezzünk a tiszalöki főorvosnál ekkor és ekkor, jó indulattal javasolta, nehogy később valami komolyabb betegség lépjen fel.
Megértettük, nem nagyon hiszik rólunk, hogy tisztán, érintetlenül jöttünk haza .Nem csoda,hisz megtörtént az is, hogy a szülők kezéből ragadtak ki lányokat az orosz katonák, visszaéltek azzal, hogy háború van.
Úgy írom le, ahogyan a főorvos megjegyezte, ha nem ő maga bizonyosodik meg a vizsgálattal a női tisztaságunkról, el sem hinné, így hazajöhettünk onnan, ahol a szabad szerelem uralkodik, a nagy Oroszországból.
Őszintén a javukra írom, arra vigyáztak, hogy erőszak ne érjen bennünket, mint nőket, ha hihetetlen is, így aztán a hitetlenek megnyugodhattak a főorvos igaz mondásával.
Még eszembe jut, mikor jöttünk hazafelé a fiúk nagyon bosszúsan elhatározták hogy megtorolják a bírón, hogy kiadott bennünket. De itthon megtudtuk, hogy a főjegyző míg mi oda voltunk úgy összeveszett a bíróval,hogy ki kellett neki doboltatni. Ő vitette el az elhurcoltakat, ezért sok szidalom érte. Mikor már itthon voltunk, senki nem gondolt a bosszúra.Örültünk, hogy itthon vagyunk!
18
Aztán pihengetve eltelt az év. Sajnos, a másik évben jó apánkat elgázolta egy szekér,rögtön meghalt.
Ketten maradtunk édesanyámmal. Dolgozgattunk, a férjhez menésről hallani sem akartam,azt határoztam, sohase, nincs az a férfi. Pedig lett volna helybeli is, nem is egy, én csak barátilag elbeszélgettem velük,még a kezemet se foghatták meg.( Voltak akik vadrózsának hívtak, de nem érdekelt.)
Az Istenünk és a sors másképp rendelte, érdekesen történt ez is.
Egy nővérem Nyíregyházán lakott, kettő közel hozzánk, így az egyik Tokajban,onnan jöttek néha segíteni. Az egyik nővéremtől nem messze lakott egy rendes fél magyar asszony, aki nagyon tudott kártyát vetni. Egyszer, mikor náluk voltam, észre sem vettem áthívta a nénit,hogy vessen nekem is, ami sajnos később igaz lett,még a betegség is.
De az volt a hihetetlen, amikor kivetette a kártyát, hogy külföldről jön egy fiatal ember, az lesz az igazi. Csak nevettem, „külföldről? pont engem fog megkeresni !”És mit ad Isten, négy és fél év után az orosz fogságból jött haza az a fiatal ember, aki később a férjem lett. Úgy ismerkedtünk meg, hogy egy barátja az én falumba nősült, mert ők a harmadik faluba valók voltak.
Gyakran átjárogatott, később már egész komolyra fordította a látogatását, és nekem sem volt közömbös, éreztem.
A hozzám tartozók is megkedvelték. Mivel távolról járt ( gyalog!) és már a hó is nagy volt,minden jövetelekor sürgette az esküvőt. Közben összeismerkedtünk a családjával is. Mindig illedelmesen viselkedett, míg egy este, indult haza s kikísértem, addig soha sem, akkor csak magához ölelt és összevissza csókolt, annyira váratlanul ért, hogy egy jó nagy pofont adtam neki bosszúságomban. Erre ő, huncutul megjegyezte, ha nem tetszik, adja vissza!
Decemberben,karácsony másnapján a szállingózó hóesésben megesküdtünk , ő lett a férjem.
VÉGE.
Lejegyezte: Kékedi Jánosné (Bényei Irma)
Gépelte: Jakucska Jánosné ( Kékedi Katalin Ilona)
Nyíregyháza, 2014. november. 04.

rss

Napi lelki táplálék

Ezért magam is arra törekszem, hogy lelkiismeretem mindenkor tiszta legyen Isten és emberek előtt. ApCsel 24,16

2Sám 6

A jó döntést is lehet rosszul véghez vinni. Dávid most nem kérdezi az Urat, maga szervezi meg, hogy a szent ládát, Isten jelenlétének szimbólumát Jeruzsálembe hozassa. 

tovább

(21) „A halottak feltámadása miatt vádolnak…” (Apostolok cselekedetei 24,10–21)

PÁL BESZÉDE FÉLIX HELYTARTÓ ELŐTT.

– 1. Pál beszéde tisztességes. Az apostol a törvényes rendet betartja; a felsőbbség iránti tiszteletet megadja. Pál soha nem vitázik, konfrontálódik „csak azért is”; nem szít lázadást (10–13).

tovább

NEHÉMIÁS 6,1-9 - Pletykafészek

„Hallottad a legújabb hírt?” Ismerek olyan embereket, akiknek úgy tűnik, hogy a pletykák terjesztése a hobbijuk. Anélkül, hogy a dolgok valóságtartalmát megvizsgálnánk, egyszerűen mindent továbbadnak. 

tovább

2017. szeptember 30. szombat

Az áldás forrása

„Amikor a fiúk felnőttek, Ézsau a vadászathoz értő, szabadban élő ember lett, Jákób ellenben a szokásokat tisztelő sátorlakó. Ezért Izsák Ézsaut szerette, mert ízlett neki a vad, Rebeka viszont Jákóbot szerette.” (1Móz 25, 27-28)

tovább

Zelk Zoltán: Ez már az ősz

Ez már az ősz. Itt, ott még egy tücsök 
dalt próbál szegény, a füvek között. 
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó 
nem nótaszó ez már, de búcsúszó. 

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap. 
Közeleg a rozsdaszínű áradat. 
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött 
elnémul a rigó, el a tücsök. 

 

tovább