Interjú Örsi Anikó nyugalmazott főiskolai adjunktussal

Gyerekkorában ódzkodott tőle, később mégis a pedagógiát választotta hivatásul Örsi Anikó. A Sárospataki Református Teológiai Akadémia nyugalmazott adjunktusa kisebb vargabetűk után került a Bodrog-parti városba, ahol kezdetben nevelőtanárként, később az Akadémia Gyakorlati Teológia Tanszékének munkatársaként tevékenykedett. Az idei tanév végeztével, mintegy negyven éves szakmai múlttal a háta mögött vonult nyugdíjba. Életpályájáról, hivatásáról és hitéről feltett kérdéseinkre válaszolt.

Középiskolás koráig idegenkedett a pedagógusi hivatástól. Honnan eredt ez a „távolságtartás”?

Édesanyám pedagógus volt, így nem szívesen gondoltam arra, hogy én is az legyek. Bevallom kicsit féltékeny voltam azokra a gyerekekre, akikkel anyukám olyan kedvesen foglalkozott. Még a gimnáziumi éveim alatt is azt mondtam, hogy minden leszek, csak tanár nem. Aztán elmentem egy nyári táborba, ahol állami gondozott gyerekekkel találkoztam. Ott jöttem rá, hogy ez az én utam. Visszagondolva úgy látom, Istennek is így tetszett, és Ő készítette elő ezt az utat számomra.

Az érettségi után mégsem tanárnak, hanem gyógypedagógusnak jelentkezett.

Eredetileg magyar-történelem szakos tanár szerettem volna lenni, de lelkészgyerekként ez akkoriban lehetetlen volt. A gyógypedagógiára viszont felvettek, és a főiskolán beleszerettem a szakmába. Az államvizsga után a Vakok Általános Iskolájába kerültem Budapestre. Itt minden osztálytípusban, óvodától egészen gimnáziumi osztályig taníthattam.

Volt azért előnye is annak, hogy lelkészcsaládban nevelkedett?

Egy nagy szocialista városban, Túrkevén volt édesapám lelkipásztor. Nagyon sok nehézségen mentünk át, melyek alatt megtanultam, hogy mit jelent kisebbségben lenni. Megtanultam az igazságért harcolni, és azok mellé állni, akik nem kapnak elég támogatást.

Hogyan került a fővárosból a Bodrog-partjára?

Több alkalommal találkoztam zempléni lelkészekkel, akik elhívtak önkéntesnek a sárospataki nyári gyerektáborba. Innen érkezett egy hívás számomra, hogy elindult az egyházi iskola, és nincsenek az internátusban keresztyén nevelőtanárok. Kérdezték, hogy nincs-e kedvem eljönni, de én nem voltam biztos magamban. Aztán egy vasárnapi igehirdetésen a templomban a lelkipásztor arról beszélt, hogy „meghúzódtok református tanárok a padokban, közben az iskoláitok várják a keresztyén tanárokat.” Amikor kijöttem a templomból már tudtam, hogy elvállalom a felkérést.

Első perctől kezdve otthon érezte magát az internátusban?

Teljesen. Ehhez az is hozzájárult, hogy mielőtt Budapestről eljöttem hat évig dolgoztam egy családsegítőben nehezen kezelhető gyerekekkel, illetve állami gondozott gyerekek családgondozója is voltam. Nagyon sok élethelyzetet megismertem, és ez a tapasztalat jól hasznosítható volt Sárospatakon is. Persze voltak új kihívások. Elsősorban azzal szembesültem, hogy nagyon nehéz kamaszgyerekekkel a hit lépéseit megtenni.

Később kinevezték a református gimnázium igazgató-helyettesének. Egy vezető pozíció előnyökkel és hátrányokkal egyaránt jár. Tudta-e ezeket kezelni?

Kicsit szorongással fogadtam a kinevezést, két ok miatt: amikor az ember igazgató-helyettes, akkor kevesebbet tud a gyerekekkel lenni, viszont többet tud tenni értük. A másik szorongásom tárgya az volt, hogy tudom-e azt képviselni, ami rám bízatott. Azt gondolom, hogy tudtam, és erre megerősítést is kaptam. Amikor bejelentettem, hogy nyugdíjba megyek, akkor a volt diákok egy koncertet rendeztek a tiszteletemre, ahol a 15-20 éve végzettek visszaemlékezéseit olvasták fel. Tulajdonképpen azokat a gondolatokat őrizék meg, amiket úgy érzem, hogy én is fontosnak tartottam a pályám során.

Hogyan kezdett el tanítani a Teológián?

Sok teológus bejárt a Kollégiumba, és sokszor beszélgettünk élethelyzetekről. Megkértek, hogy tartsak kisebb beszélgetéseket, szemináriumokat. Ez két évig működött önkéntesen, aztán a diákság megkérte a Teológia vezetését, hogy taníthassak hivatalosan is lelkigondozást, és pedagógia ismereteket.

Rengeteg emberrel találkozott, rengeteg életet ismerhetett meg. Mindeközben hogyan épült hitében?

Fontosak voltak azok az emberi kapcsolatok, amelyek köttettek a találkozások alkalmával, és a hitem is erősödött. A problémás emberi sorsok megtaláltak, és igyekeztem ezeknek a gondját viselni. Nem mondom, hogy terhét, mert a terhét imádságban letettem az Úr Istenhez. Azt gondolom, hogy saját személyiségemben is sok változás következett be, például türelmesebb lettem.

Milyen kapcsolatot ápol a volt diákokkal?

A volt diákokkal és a jelenlegiekkel is tartom a kapcsolatot, hiszen sokan megtiszteltek saját életük titkaival és nehézségeivel. Sokan felhívnak, ha a gyülekezetben van egy-egy probléma és konzultálnak velem. Fontosnak tartom az önismeretet, hogy egy lelkipásztor tisztába legyen önmaga életével, helyzetével, képességeivel, mert csak így képes az ember segíteni másokon.

A nyugdíjas éveiben hogyan tovább?

Papíron nyugdíjas vagyok, a gyakorlatban viszont visszatértem eredeti szakmámhoz, a gyógypedagógiához. A gimnáziumban tanulási nehézségekkel küzdő gyerekeknek a fejlesztését végzem önkéntesen. Emellett a Göncruszkán nyílt Talentum iskolába járok hetente egyszer nehéz élethelyzetben lévő gyerekek segítésére, illetve a tanárokkal esetmegbeszélésre. Két vak gyermeket pedig az általános iskolába készítek fel. Úgy érzem, az elmúlt évek során Sárospatak az otthonommá vált, itt szeretnék maradni véglegesen.

Kojsza Péter