Blogger, vagy lelkész? - Beszélgetés Szikszai Szabolccsal

2021. Sep 03., szerző: Adminisztrátor

A Csillagpont után néhány héttel Szikszai Szabolccsal, az Újragondoló blog szerzőjével, a Miskolci Egyetem református lelkészével beszélgettem szerepekről, vállalásokról és az elmúlt 15 évről.

Milyen volt a Csillagpont?

Utoljára hat éve voltam Csillagponton, ez egy hosszú idő. Előtte háromszor egymás után, részben a szervezés kapcsán, másrészt mint pécsi egyetemi lelkész. Nyilván az látszott most, hogy a korosztály kicserélődött, ahogy kiöregedett egy generáció a szervezők és a résztvevők oldaláról is. Az előadás közben megkérdeztem ki hány éves és volt olyan, aki 2007-ben született. Én akkor voltam Csillagponton először, szóval ezzel szembesülve akkor úgy éreztem, hogy lelkileg húsz évet öregedtem. 

Az idei Csillagpont témája a szabadság volt, te Mindent szabad címmel tartottál előadást. Mit gondolsz most a szabadságról?

Csak egy szeletét akartam ennek a témának megragadni, nem az egészet, mivel mindenki a szabadságról beszélt, így azzal a biztonsággal indultam neki, hogy a téma egyéb aspektusait majd mások megmagyarázzák. Arra törekedtem, hogy szabadON keressük a válaszokat arra a kérdésre, hogy mit szabad és mit nem. Számomra a szabadság azokban a kapcsolataimban található meg, ahol nem kell arra figyelnem miről, és hogyan beszélek. Ezekből a kapcsolatokból kevés van, ha lelkész vagy. Lelkészként a legtöbb helyzetben önmagadon kívülről is rá kell látnod arra, ki vagy, mit mondasz, mit teszel. 

Vagyis a lelkészi hivatás akadályoz a szabadságban, vagy annak megélésében?

Nem azt állítom, hogy a lelkészi hivatás akadályoz, inkább a kapcsolatok sokrétűségének, az ott betöltött szerepeknek van olykor korlátozó, megkötöző jellege. Egy idő után nem tudsz olyan kötetlen, szabad lenni, amilyen egyébként vagy, vagy szeretnél lenni, mert bizonyos mértékig kívülről mindig figyelned kell önmagad. Bár nyilván nem mindegy, milyen mértékben van jelen ez az önmagadra reflektálás. 

A Csillapont programajánlóját olvasva szemet szúrt nekem, hogy az előadók népes listájában a te neved is ott szerepelt, “Szikszai Szabolcs, a blogger”. Felmerül a kérdés akkor melyik: lelkész, vagy blogger?

Ez kicsit olyan, hogy mi vagy te, férj vagy lelkész? A kérdés jogos, bár így senki sem tette fel nekem konkrétan, de én gyakran feltettem magamnak. Ez az élet két fontos és valós szerepe, nem lehet azt mondani, hogy ez vagy, vagy az vagy. Kicsit zokon is vettem, hogy a Csillagponton bloggerként mutattak be, majd el is gondolkodtam, hogy ez miért is zavar engem. Talán azért, mert én önmagamat elsődlegesen lelkészként határozom meg, függetlenül attól, hogy egyébként az egyházban épp milyen szolgálatot látok el. Lelkészként, aki mellesleg blogot is ír.

Melyik az a szerep, amelyikből nem tudsz kilépni?

Amikor öt éve megjelent az Élethinta című könyvem, és ezért sokan “írónak” kezdtek tekinteni, aránytalanul elbillent a mérleg nyelve a “blogger” vagy “az író” irányába. Ott éreztem azt, hogy túlságosan is elbloggeresedem, miközben lelkész vagyok. Alapvetően nekem a bloggerség egy hobbi volt, egy kilépési pont a lelkészi szerepből. Szabadabbnak éreztem magam benne.

 

 

 

 

 

 

Tehát ki tudsz lépni a lelkészi szerepből

Nekem alapvetően nem megy jól a szerepből való kilépés. A lelkésziből főleg azért nem, mert 2010-től 2019-ig nagyon intenzíven voltam gyülekezeti lelkész. Pécs-belváros, Kecskemét, egyetemi lelkész, Kolozsvár. Egy ponton rájöttem, amikor azon gondolkodtam, hogy milyen lelkész szeretnék lenni, hogy azok az emberek, akik között én lelkész vagyok, nem tudják megkülönböztetni a lelkészt az embertől. Sokan azt gondolták,hogy akit ismernek, az Szikszai Szabolcs, miközben én tudtam, hogy az 70%-ban a lelkész, aki mindig lelkes, amikor feláll a szószékre és beszél, mindig pozitív, miközben nyilván nem így van. Ez persze nem azt jelenti, hogy az nem én vagyok, de ez olyan, mint az orvos és a páciens kapcsolata. Úgy ismernek, úgy gondolnak rád, mintha te annyi lennél, amennyit a rendelőben látnak belőled. Amit egy gyülekezeti tag lát belőlem az az egésznek csupán töredéke.

 Mi az, ami rávesz vagy rávitt, hogy kilépj ezekből a szerepekből? 

A személyes elhívásom mellett van egy erős személyiségem is. A szerepekből való kilépést mindig az indította el bennem, ha az egyik szerepem ledominálta a többit. Amikor már én magamat is “csak annak” kezdtem érezni, tudtam, hogy ettől a szereptől nagyobb távolságot kell teremtenem.  10 évvel ezelőtt, amikor blogolni kezdtem, az első három évben nagyon intenzíven írtam és foglalkoztam vele, azokból az írásokból jelent meg később az Élethinta című könyvem. Az utána következő időszakban ezt háttérbe szorítottam. Meg lehetett találni engem az online térben, néha megosztottam valamit, de már teljesen más intenzitással. Szükségem volt arra, hogy eltávolodjam ettől a szereptől. 

Akkor a lelkészi szerepből való menekülés volt, hogy elkezdtél blogolni?

Inkább azt mondanám, hogy tágabb teret adott az online tér. Lelkészként azért az ember az idősebb generációval találkozik, én akkor 27 éves voltam és vágytam arra, hogy a saját korosztályommal is érintkezzek. Bár egyetemi lelkészként találkoztam velük, de az megint egy másik szerep. Az online térben pedig szabadon foglalkozhattam azzal, ami engem is érintett, és ott reagáltak rá mások, akiket ugyanaz érdekelt. Ebben volt egy olyan kölcsönösség, ami a lelkészi munkából akkor hiányoltam. Ez a kilépés akkor segített. Aztán 5 évvel később pont ez lett az a szerep, ami elnyomta a lelkészt. Nem gondolom magamat írónak, de mások gyakran igen, mondván, “neked kiadták az írásaidat, szóval író vagy”. Ezzel meg kellett küzdenem, mert átbillent minden a másik oldalra.

Mennyire befolyásolta a bloggert, hogy mit ír, gondol, oszt meg, Szikszai Szabolcs, a lelkész?

Nem volt lefedett a piac, amikor ezt elkezdtem csinálni. Nem volt verseny, szóval elég gyorsan felduzzadt a követők tábora, minden gyorsan történt, de nem volt előttem példa, hogyan is kellene ezt csinálni. Egy év után komolyan el kellett gondolkodnom azon, hogy ezt csinálom-e tovább vagy nem, mert ez rengeteg munka és stressz volt. Feltettem valamit és szét aggódtam magam, hogy vajon mit szólnak hozzá. Aztán kaptam hideget-meleget, kritikát, lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyekről, így egy idő után az az érzésem támadt, hogy mindenki is olvassa. Így saját magamnak kellett határokat szabni és másfél-két év alatt kialakult bennem egy öncenzúra, hogy miről és milyen mélységig írjak.

 

 

 

Még ha nem is érintetted a posztjaidban azt, hogy lelkész vagy, volt olyan, hogy mertél túlmenni azon, amit egy lelkész megengedhet magának?

Szerintem abban az időben önmagában a blogolás már egy az egyben egy túlmenés volt a lelkészi határokon. Az akkori főnököm csóválta is a fejét, hogy mi az, hogy egy lelkész blogol meg facebookozik. Azért is gondolom, hogy most, tíz évvel később ezért mutattak be bloggerként a Csillagponton, mert ez annyira kuriózum volt még akkor, hogy egy lelkész blogot ír vagy könyve jelenik meg, ami ráadásul nem a lelkészi szerepkörben végzett munkájával kapcsolatos.

 

Bár az „Újragondoló” blog abban a formájában megszűnt, most mégis újraindítottad az Instagram platformján. Miért?

Kellett valamiféle megújulás. Amikor azt az első lendületet feladtam, mert nagyobb szükség volt rám a lelkészi munkában, akkor ki is merített a váltás és a kecskeméti ifjúsági munka megalapozásához kellett az plusz energia, amit az „Újragondoló” elvett. Rá kellett jönnöm, hogy azt a fonalat, amit akkor elengedtem, abban a formában már nem tudom felvenni, változott a világ, változott az online tér és változtam én is. Amikor elkezdtem csinálni, egy ingyenes felületen kezdtem bele. Ugyanolyan rövid szösszenetekkel kezdtem, mint amiket most posztolok Instán. Amikor láttam, hogy lenne többre igény vagy a felvetetett téma kapcsán az olvasók részéről mutatkozott elvárás valaminek a kibontására, akkor eleresztettem néhány hosszabb írást. Amikor ez kinőtte magát és az ingyenes felületről már egy rendes, fizetett domain-név alatt futó bloggá vált, akkor az már tényleg egy egész embert igényelt. 

Akkor ez a folytatás, újra gondolva az Újragondolót?

Most a Instagramban látok fantáziát, méghozzá az interaktív jellege miatt. Talán sokan gondolhatják, hogy ez visszalépés a blogoláshoz képest, de én nem így látom. Szerintem ez már egy teljesen más műfaj és a kettő nem is összehasonlítható egymással. Ebben van innováció, most ez van. Annak idején a blog adta magát, most meg az okostelefonok világában ez a kézenfekvő. Akkor, amikor elkezdtem, még nem volt okostelefonom és nem volt Instagramom. Amikor ezt a szálat megint felvettem, azokat az eszközöket kezdtem használni hozzá, ami most adott, akkor meg nyilván nem volt az.

Mit csinálsz akkor, amikor egyik szerepben sem vagy? 

Tizenkét éve még nem voltam lelkész, és tíz éve még nem voltam blogger. Mire a lelkészség mellett blogger lettem, már nagyon kiterjedt és erős kapcsolati hálóm volt. Ezt kellett magamban felidézni, hogy a blogolás kezdeténél engem nem a blogom miatt ismertek sokan, hanem épp fordítva volt, és az első olvasóim az akkori ismerőseim voltak. Ülök otthon a sötétben a kanapén, és be kell látnom, hogy a két szerep között nem jutott időm és energiám önmagamra. Elhanyagoltam ezt az oldalt és amivel nem foglalkozunk, az leépül. Mit csinál Szikszai Szabolcs, amikor egyik sem a két szerepéből? Rá kellett jönnöm, hogy ahhoz, hogy ez kiderüljön, először háttérbe kell szorítani mindkét szerepemet az életemben, hogy legyen közte tér, ahol “csak önmagam” lehetek, de ezt még mostanában tanulom.

 

 

El tudsz úgy olvasni egy könyvet, hogy saját magad miatt olvasod el?

Hat éve valaki megkérdezte miért nem írok erről vagy arról a könyvről. Azt feleltem, hogy azért nem, mert amit én leírok a könyvről, azt te is elolvashatod abban a könyvben. Szeretek úgy olvasni egy könyvet, hogy azt én akarom elolvasni, nem azért, hogy meg tudjam osztani másokkal, hanem hogy én személy szerint gyarapodjak általa. Igazság szerint sok olyan könyv van, amit csak azért olvasok el, mert fel akarom használni valahol. Van olyan könyv, amit nem olvasnék el magamért, miközben a bloggert vagy a lelkészt mégis csak érdekli.

Nem gondoltál arra, hogy ezt a két szerepet összekapcsold?

A maga természetes módján összekötődik, ez inkább csak az én dilemmám. Arra jöttem rá, hogy akik engem ismernek a közvetlen lelkészi munkából, a gyülekezetből, ahol szolgáltam, vagy az ifi-csoportba jártak, az ő szemükben ez a szerepkonfliktus fel sem merült, ez csak nekem volt az. Azok, akik nem ismertek, csak olvastak, de nem volt közük az egyházhoz, gyülekezethez, azok számára pedig csak blogger vagyok, ami mellett akár ívhegesztő is lehetnék.

Akkor az egyensúlyt keresed a kettő között? 

Most is az van bennem, hogy nekem tudatosan kell magamat a református egyházban és a lelkészi szerepben tartanom, mert a blogolás könnyen kiránt abból a környezetből, amiben lelkészként vagy. Azzal, hogy mindenkié leszel, azzal nem leszel senkié teljesen, vagyis a háttérországod kopik el mögüled, és az szerintem baj. Az én háttérországom az egyház abban az értelemben, hogy szerves része vagyok, mint egy láncszem a sok között, én is ide tartozom. Ha nem hagyom, hogy a blogger szerep magával rántson, akkor képes a hasznomra lenni abban a munkában, amit igazán fontosnak tartok.

 

 

A hírhez még nem érkezett
hozzászólás.
Hozzászólok.
rss

Napi lelki táplálék

Miután megszűnt a zavargás, magához hívatta Pál a tanítványokat, bátorította őket, és elköszönve tőlük elindult Macedóniába. ApCsel 20,1

1Sám 28

„Miért kérdezel engem, ha az Úr eltávozott tőled, és az ellenséged lett?!” (16). Saulnak nem felel az Úr, hát megidézteti Sámuelt. 

tovább

(2) „…számos beszédben intette őket…” (Apostolok cselekedetei 20,1–6)

– Pál az efezusi események után több hónapot töltött a második missziói úton alapított macedóniai gyülekezetekkel: Filippi, Thesszalonika, Bérea (1). Az apostol itt számos beszédben intette őket (2), ahogy elköszönésekor az efezusiakat is.

tovább

EZSDRÁS 7, 21-28 - Csodálkozni és hálát adni

Az eseményektől lenyűgözve Ezsdrás Istent dicséri csodálatos tetteiért (27-28.). 

tovább

Jézus küldetése

Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3,16)

tovább

Reményik Sándor: Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

tovább