Telkibányai Református Egyházközség Honlapja

ifj. Halmi Attila temetése

2017-01-10 11:58:49 / Szalay Ibolya

Textus: I. Kor 2: 9

„Amiket szem nem látott, fül nem hallott, és emberi szív meg sem gondolt, azt készítette Isten az őt szeretőknek."

 

Mennyi akarnokság és mennyi lemondás, ami most körbeveszi ezt a koporsót, és azt, akinek ezen a helyen szólni kötelező. Akarnokok, kik a maguk igazát hajtogatják és cseppet sem hajlandók belőle engedni. S a lemondók, kik értetlenül állnak a történtek előtt és minden állítást és kérdést hiábavalónak éreznek. Az akarnokok szerint, ami történt az a világ legigazságtalanabb tragédiája. Ha lenne felsőbb hatalom ez nem eshetett volna meg. A lemondók azt sóhajtják, hogy semmi nem hozhatja Atikát vissza. Emléke örökké velünk él. Persze akarnokok és lemondók gyakran helyet és nézetet cserélnek. Véleményünk, pártszimpátiánk, hozzáállásunk a dolgokhoz változhat. Ahogy Ady is felsóhajt egyik versében:

„Akaratomból is kihullasz,

Én akart, vágyott Istenem,

Már magamat sem ismerem

S Hozzád beszélni rontás fullaszt."

 

Ha volt hitem a túlvilágban, ha még volt is valamennyi reményem a menny és föld Őrizőjében, most az imádságra gondolni is kín. Oda fordulni a gondolataimmal ahhoz, akit felelősnek érzek, akit vádolok, akitől a világ jó igazgatását várnám, elképzelhetetlen. Igen, vannak ezek az érzések és kerülgetnek bennünket. De nem azért vagyunk itt, hogy a bizonytalanságban erősödjünk, a kétségeinket dédelgessük, hanem azért, hogy kiutat találjunk a gyász keserű valóságából.


Az első dolog, amit mindannyiunk szívére szeretnék helyezni, az az akarnokságunk határai. Jézus így tanítgatja Pétert az egyik utolsó beszélgetésük alkalmával: „Bizony, bizony mondom neked, amíg ifjabb voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahová akartál, amikor pedig megöregszel, kinyújtod a kezedet, és más övez fel téged, és oda visz, ahová nem akarod."(Jn 21:18) Az újév hajnalán senki sem ide készült. Mindenkinek más céljai voltak. Atika főleg nem. De mennyire igaz ránk ez a megállapítás: oda megyünk, ahová akarunk... Nincs semmi félsz, ami feltartóztatna bennünket. Nincs gátlás, ami megállítana. El akarjuk érni, meg akarjuk szerezni, ki akarjuk próbálni. A mi életünk, mi tudjuk, hogy mi jó nekünk - valljuk. De eljön az a pont, amikor a legnagyobbnak, legerősebbnek, legokosabbnak is visszavonulót kell fújnia. Amikor az akarat megbicsaklik és kihullik a kezünkből. Költőien megfogalmazva: más övez fel és oda visz, ahová nem akarom. Ennek a kényszere ma nagyon erősen megreguláz bennünket.

Jézus életében is eljött egy pont, amikor tudta, hogy nem ő az első, nem az ő akarata a legfontosobb. Pedig ő sem bánt kesztyűs kézzel azokkal, akik meg akarták neki mondani, hogy mit csináljon. Így fogalmazott, amikor az életét féltve figyelmeztették a veszélyre: „Menjetek és mondjátok meg annak a rókának: íme, ma és holnap ördögöket űzök ki, és gyógyítok, és harmadnapon célba érek." (Lk 13:32) A Gecsemáné kertben viszont ugyan azt tette halálosan komolyan Jézus, amit mi este az imádságunkban elismételünk. „Legyen meg a te akaratod, mint a mennyben úgy a földön is." Az Olajfák hegyén ez így hangzott: Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied Atyám. Ez a legnehezebb, valaki más akaratába simulni. Elfogadni, amit nem én találtam ki, hanem ő készített a számomra. Itt ez nem a halálra vonatkozik. Nem ő készített gyászt és sikítást, ravatalt és koszorúkat, sajgó ürességet és bénult tompaságot. Ő az életet készítette, az öröklétet, amire a Sátán hazugsággal és haláltánccal tromfolt.  „Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja." (Jn 8:44) A Sátán elhiteti velünk, hogy másra van szükségünk, mint amit Isten készített a számunkra.

A halált nem kell elfogadni. Botor az az ember, aki a halálra áment mond.  Isten eredeti terve nem ez volt, de az bepiszkolódott. Amit el kell fogadni az a Jézus Krisztus kegyelme, bűnbocsánata, üdvösség szerző áldozata. Fogadjuk el azt, hogy időleges el kell válnunk attól, akit oly nagyon szeretünk. Fogadjuk el, hogy ezzel a kialakult helyzettel tovább kell élnünk. Ó, de ne a halált fogadjuk el. Harcoljunk ellene, ahogy az Úr Jézus tette.

Isten egészen mást készített a számunkra. A lemondás helyett a reménységre ad okot. „Amiket szem nem látott, fül nem hallott, és emberi szív meg sem gondolt." A vele és a hittestvérekkel való örökös együttlétet. A hitben történő növekedést. A szeretet tiszta megélését. Az életet fenyegető veszélyek kioltását. A lelki gyötrelmek alóli mentesítést. Pál apostol egyszer különleges kiváltságban részesült, mert beletekinthetett abba, ami vár ránk. Egyik levelében ír arról, hogy a harmadik mennyig ragadtatott el, ahol magával a paradicsomi léttel szembesült és kimondhatatlan beszédeket hallott. János a Jelenések könyvében pedig sok sok részletet elárul. Az új Jeruzsálemről így szól, így közelít a fogalmainkhoz: „A kőfal építőanyaga jáspis volt, a város pedig színarany, tiszta üveghez hasonló. A város kőfalának alapköveit mindenféle drágakő ékesítette. Az első alapkő jáspis, a második zafír, a harmadik kalcedon..." - s így folytatódik a felsorolás. S valóban, amit Isten készít az őt szeretőknek a képzeletünkön túlmutat.

Attilának a családja, a gyülekezete megadta azt a keretet, hogy felismerhette ő maga is Isten szeretetét. Gyermekként megtanulta hittanórákon az Úr Jézus élettörténetét. Konfirmációja alkalmával szép hitvallást tett róla. Megtapasztalta ifisként a gyülekezeti szolgálat szépségét, a hit gyakorlását. Láthatta szüleit hogyan élik meg a mindennapokban a Krisztushoz tartozásukat. Sokszor találkozhatott családi körben Krisztus katonáival, akik életükkel, munkájukkal hirdették Isten dicsőségét. Élt az úrvacsorai jegyekkel. Bejáratos volt a templomba, parókiára. Legutóbb szenteste hallgatta az evangélium éltető, megmentő üzenetét.

Ennyire szerette Isten ezt a világot, hogy Fiában jött közénk, hogy aki hiszi, hogy Krisztus Urunk élete több mint test és vér, férfi és nő akarata, aki meglátja benne a feltárulkozó Istent, az ne halálnak halálával haljon, hanem életnek életét élje örökkön.

Attila kivételes személy volt. Egy a kortársai közül, de mégis egyedi, megismételhetetlen az ő családjának, szerelmének, barátainak, tanárainak, munkatársainak. Isten sem úgy tekintett rá, mint tucatáru, hanem mint megmentésre szoruló gyermek, testvére az Úr Jézus Krisztusnak. S a mi gyászunk sem mindegy az Istennek, nem egy a sorban. Ezt bizonyítja a Krisztus Jézusban kapott reménységünk, aki elment hogy helyet készítsen nekünk, és ismét eljön, hogy maga mellé vegyen bennünket, hogy ahol Ő van, ott legyünk mi is.

Vigasztaljon bennünket az, hogy Isten olyat készített az őt szeretőknek, amire nincsenek szavak. S azok, akik veszteséget könyvelnek el az életükben, ők sem maradnak kárpótlás nélkül. Péter kérdésére Jézus így válaszolt: „Bizony mondom néktek, senki sincs, aki elhagyta házát, fiútestvérét, nőtestvérét, apját, anyját, feleségét, gyermekeit, vagy szántóföldjeit énérettem és az evangéliumért, és ne kapna száz annyit most ebben az időben, házakat, fiútestvéreket, nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket, üldözésekkel együtt; a jövendő világban pedig örök életet." (Mk 10:29-30) Tietek ért drága család a próba, a lélek megűzetése az elsőszülött elvesztésében. Mi pedig, kik testvéreitek vagyunk a hitben megosztjuk veletek hajlékainkat, szívünket, lelkünket, erőnket, kedvünket, földjeinket, gyermeki, testvéri, szülői, baráti érzéseinket, hogy már itt elkezdődjön Isten vigasztalása és majd folytatódjon és teljessé váljon odaát, a viszontlátás örömével. Ámen.