Hírek a Sárospataki Református Teológiai Akadémia életéből

LVII. évfolyam 3. szám / Intézményeink

Benyomások, gondolatok a Doktorok Kollégiuma 2004. évi üléséről


Altalában az a benyomásom, hogy megváltozott a Doktorok Kollégiuma egészének, működésének a légköre. A szaktanfolyamok, s ezeket követően a Doktorok Kollégiuma, s a szaktanfolyamok mintájára a Doktorok Kollégiumának szekciói abból a felismerésből születtek, hogy egyházunk számára szükséges a teológiai tudományok művelése, művelőinek a számontartása és megbecsülése. Az utóbbi időben úgy tűnik, mintha mindez luxus, felesleges teher lenne.

Igazából mindig megoldatlan volt a részek (szekciók) összeilleszkedése, harmóniája, s a Doktorok Kollégiuma szerepének, felelősségének a kérdése egyházunk tudományos életében, például a tanfegyelem, a biblikusság kérdéseiben. Nem lenne jó, ha a Doktorok Kollégiuma műkedvelők (megtűrt) társaságává válna.


Nyugtalanítónak tartom az egyensúly felbomlását és a hangsúlyeltolódást is. Korunk súlyos teológiai kérdései iránt egyre kevesebb az érdeklődés. Nem az a baj, hogy sokan érdeklődnek a néprajz, az egyháztörténet iránt. A baj az, hogy a bibliai tudományok, a vallástudományok iránt nagy az érdektelenség. A jelen és a jövőbeli egyházi életünk számára fontos lenne ezeknek az intenzív művelése.


A plenáris ülést illetően talán túlzás nélkül mondható, hogy a legnagyobb érdeklődés Klaus Douglass, az „Új reformáció - 96 tétel az egyház jövőjéről" című könyv szerzőjének az előadását előzte meg. Személy szerint arra voltam kíváncsi, hogy az előadás megerősíti vagy megcáfolja a könyv elolvasása során keletkezett benyomásaimat. Valójában az előbbi történt.


Részletezésre ebben a keretben nincs lehetőség. Csupán három dolgot hadd említsek meg.


Az első a spiritualitás kérdése. Ez valóban nagyon fontos kérdés. A probléma az, hogy a spiritualitás tárgyalása során elhomályosul a Spiritus jelentősége. Spiritus, azaz a Szentlélek nélkül az egyházban nincs legitim spiritualitás. Karl Barth hasonlatához kapcsolódva: valóban szükséges kifeszíteni a vitorlákat, de hiába feszítjük ki, ha a szél nem dagasztja. Ennél csak az a végzetesebb, ha idegen szél dagasztja.


Ehhez kapcsolódik a másik észrevételem: Nem világos a talentum és a karizma értelmezése. K. Douglass lényegében karizmáknak tekinti a talentumokat, s így a karizmák valójában elvesznek. Igaz, a talentumok is ajándékok, s ezeknek a mozgósítása is szükséges és hasznos, de ezeket az ajándékokat teremtetésünknél fogva a génjeinkben hordozzuk. A karizmák kívülről jönnek, a Szentlélek által adatnak. Szép dolog mozgósítani a talentumokat, de ez esetben továbbra is emberi erőlködés lesz minden. A vége is az lesz, ami az emberi erőlködéseké.


A harmadik: Az egyház kiszorult a középről. Ez igaz. Két kérdésre nem kapunk választ. Az egyik: valóban a középen volt, azt képviselve és cselekedve, amit Isten akarata szerint képviselnie és cselekednie kellett volna? A másik: valóban az a kérdés, hogy hogyan kerüljön vissza a középre, vagy az, hogy felismerje a „peremhelyzet" kihívásait és lehetőségeit? Hadd fejezzem ki József Attila szavaival, hogy mire gondolok:


„Ím itt vagyunk, gyanakvón s együtt


az anyag gyermekei.


Emeljétek föl szívünket! Azé,


Aki fölemeli."


(József Attila: A város peremén).


Dr. Nagy Antal Mihály


 


 

Archívum

Kapcsolat

Sárospataki
Református Lapok
3525 Miskolc, Kossuth u. 17.
Tel: +36 46 346-906
srlszerk@gmail.com

rss

Napi lelki táplálék

„Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról…” Jn 18,37b

Ef 1,15–23

„Amikor megemlékezem rólatok imádságaimban…” (16). Annak, hogy Krisztussal járunk, van egy gyakorlati és konkrét következménye: közösséget vállalhatunk egymással. 

tovább

(1) „Áldjátok az Urat…” (Zsoltárok 134)

ÁLDANI AZ URAT.

– 1. Istent áldani, azt jelenti, hogy leborulunk Őelőtte, elismerjük, hogy Ő az Úr, aki Jézus Krisztusban megváltott, szeret, nem vetett el, irgalmába fogadott. Ezért Őrá bízzuk magunkat mindenben, teljesen Őrá hagyatkozunk, ahogy az erkély az azt hordozó oszlopokra.

tovább

LUKÁCS 24, 13–27 - Minden hiába?

"Küzdött, remélt és mégis veszített.” Egy húszas évei közepén elhalálozott barátunk gyászjelentésén ez a mondat állt. Szörnyűnek találtam ezeket a szavakat, mivel úgy hangzanak, mintha az egész élete elfecsérelt idő lett volna.

tovább

2018. április 17.

Azután Jerikóba értek, és amikor Jézus tanítványaival és elég nagy sokasággal kifelé ment Jerikóból, egy vak koldus, Bartimeus, a Timeus fia ült az út mellett. Amikor meghallotta, hogy a názáreti Jézus az, így kiáltott fel: „Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam!” (Mk 10:46-47)

 

tovább

Haraszti Sándor: Tavasz

Tegnap még fagyos tél volt,
s a természet álmodott…
Magáról mit se tudva
szent titkot láthatott.

tovább