Máon: menedék

LVI. évfolyam 1. szám / Intézményeink

Az életnek vannak olyan eseményei, amelyeknek „miért”-jét csak évek vagy évtizedek múlva érthetünk meg.


 

Ilyen esemény volt, amikor egy keresztyén családba első gyermekként halmozottan sérült kislány született. Az édesanya szívében élő hite mellett is, főként a nehezebb időszakokban odatolakodott a méltatlan kérdés: - Miért Uram?! – S csak évek teltével munkálódott ki, nem ezt kell kérdeznie, hanem: - Mi a célod Uram? – az ő kis sérült életével.


Azon túl, hogy maga a család, a később született három egészséges gyermek, a szűkebb baráti kör sokat formálódott a feltétlen szeretet, türelem, hálaadás gyümölcsinek megtermésére, egy más jellegű gyümölcs is érlelődött.


Az édesanya szívében egyre erősödött a vágy egy olyan napközi- és bentlakásos otthon létrehozására, ahol a krisztusi szeretet családias légkörében lehetnek együtt a sérült gyermekek gondozóikkal és egymással.


A hozzá legközelebb álló baráti családdal megosztotta ezt a gondolatot. S nagy meglepetésére nem sok idő elteltével ez a család arra kapott indíttatást, hogy hozzanak létre egy alapítványt, mindennek a megvalósulására. Tizennyolc keresztyén család így hívta létre 1993. januárjában Isten kegyelméből a Békesség Háza alapítványt.


Következő lépésként Isten elhintette a felelősség és a sérült embertársaink ügye iránti elkötelezettség magvát egy kicsi, de máig hűséges csapat szívébe. Az ő Isten iránti engedelmességük és munkálkodásuk eredményeként 1996. május elsejével a Miskolc Avasi Gyülekezet egy visszakapott épületrészében megnyílt  a MÁON/MENEDÉK értelmi fogyatékosok napközi otthona.


A város, akkor már nyugdíjban lévő, legnagyszerűbb óvónője vállalta az otthon irányítását. Közel negyven évet töltött fogyatékos gyermekek között, szinte valahányat ismeri Miskolcon és életének minden rezdülése őróluk szól.


Sok-sok küzdelem, gond, néha kétségeskedés, aggodalom, de inkább az öröm és hálaadás esztendei következtek és tartanak ma is.


A hely szűk lett. Több évi keresés után Miskolc Önkormányzata bérleti díj fizetése nélkül bocsátott az alapítvány rendelkezésére egy megüresedett óvoda épületet az avasi lakótelepen. 2000. januárjában, bentlakásos ellátásra is alkalmasan átköltözhetett a MÁON a felújított épületbe.


Kezdettől fogva élt a vágy az alapítvány kuratóriumi tagjainak szívében, hogy az otthon csatlakozhasson a református szeretetotthon lánchoz. A többszöri elutasítás ellenére Isten a maga drága eszközein keresztül ezt is munkálta és 2001. szeptemberében megszületett a Tiszáninneni Református Egyházkerület közgyűlésének erről szóló határozata. 2002. januárjától az intézmény fenntartója a Tiszáninneni Református Egyházkerület.  A MÁON otthon neve ekkor változott MÁON Református Szeretetotthon-ra. A Békesség Háza alapítvány teljes odaadással, támogató alapítványként folytatja munkáját.


Az embervilágnak ezekért a nagyon mostohán és értetlenül kezelt érintettjeiért reménység szerint két oldalról is történik gondoskodás, Isten igéjének engedelmeskedve: „Ügyeljünk egymásra, a szeretetre és a jó cselekedetekre felbuzdulás végett…” (Zsid 10:24/a)


Az édesanya ma is otthon gondozza immár 10 éve fekvő, teljes kiszolgálást igénylő gyermekét. Ha sérült gyermekek felől kérdezzük, meggyőződéssel vallja: minden sérült életnek küldetése van. Az ő kislányát Isten nagy dolgok megszületéséért is adta. Jó látni az MÁON-ban a gyermekek és ifjak felhőtlen nevetését, nézni ahogy belefeledkeznek nehezen engedelmeskedő ujjaikkal a papír, textil vagy kerámia dolgok formálásába. Jó tudni, hogy legalább harminc család terhén nemcsak könnyíthettek, de örömöt, megoldást is vihettek életükbe.


Így tömören összefogva túl szépnek és egyszerűnek tűnik ez a történet. A kicsiny hűséges csapat ma is igyekszik naponta Isten előtti hálaadással és könyörgéssel, felelősséggel tenni a dolgát. Ezt a megnyilatkozási lehetőséget is hálaadással veszi, hogy ismételten köszönetet mondjon mindazoknak, akik bármilyen módon is segítették és segítik ennek az otthonnak a létét, és jó működését.


Reggel érkezünk az Avas aljára a Máonba. Kicsit nehezen találjuk az odavezető utat, de sikerül. Belépésünkkor éneket hallunk: reggeli előtt éneklik az asztali áldást, sajátosan, de felismerhetően és nagyon meghatóan. Vannak, akik megnéznek bennünket: kik lehetnek a vendégek? Eltűnünk előlük, megtaláljuk ugyanis az irodát, ahol Gubányi Katalin, a lendületes, fi atal igazgatónő vár minket. Nemrég kapta meg kinevezését, de máris tele van tervekkel. Először is a helyet kell hosszabb időre biztosítani, hogy hosszú távra lehessen tervezni. Ezügyben, mint beszélgetésünk elején megtudjuk, már folynak a tárgyalások az ingatlant az otthon számára biztosító miskolci önkormányzat és egyházkerületünk vezetősége között. Ha létrejön a megállapodás, a következő 25 évben helyén maradhat az intézmény, lehet bővíteni, fejleszteni, alakítgatni. Jelenleg 20 főre van engedélyük a napközis gondozásban és ugyanennyien lakhatnak az otthonban, bár most még nem teljes létszámmal működnek. A jövőben talán negyvenen is lehetnek majd a bentlakók, ehhez azonban nemcsak az épületet kell átalakítani, hanem újabb gondozókat is kell alkalmazni, hogy az otthon családiassága megmaradjon. Mert családias közösséget teremtettek a MÁON-ban a sérült, fogyatékos emberek számára. Itt fontos, hogy ki mit hogyan szeret enni, mivel szeret foglalkozni, és hogy bizonyos mozdulatok vagy szavak mit jelentenek. Számomra így kívülállóként értelmezhetetlen gesztusok ezek, a gondozók számára azonban biztosan lefordítható kommunikációs kódok.
Miközben beszélgetünk, készülődés zajai szűrődnek be: anyák napját ünnepelnek délután, és erre kis műsorral készülnek az otthon lakói. Kopogtatás. Azt hittem az egyik gondozó keresi az igazgatónőt, de nem. Udvariasan megvárva a „szabad” választ, egy 12 év körüli kislány lép be és érdeklődik: „Apa, apa?”. Az igazgatónő türelmesen elmagyarázza: „Apa nemsokára jön érted.” Ezt a párbeszédet háromszor-négyszer megismétlik, teljes nyugalommal, amikor a kislány arcán mosoly jelenik meg: most már ő is tudja, hogy apa nemsokára érte jön. Ritka az ilyen család. Tapasztalatok szerint a legtöbb házasság nagyon megsínyli egy fogyatékos gyermek megszületését, a férfi ak többsége különösen nehezen éli meg. Vannak azonban, akik megtanulnak örömet találni gyermekeikben. Mert meg lehet találni. Az igazgatónő és Kopcsó Dóra lelkipásztor, aki az intézmény mentálhigiénés szakembere egybehangzóan állítják: végtelen öröm, mikor a fogyatékos gyermekek megnyílnak, és befogadnak egyszerű, őszinte világukba. Az ő szeretetük és ragaszkodásuk tiszta és önzetlen. Talán azok, akik nem saját érdemükből egészségesek, elgondolkodhatnának ezen, tanulhatnának ebből. Az ő világukban nem ritka az érintés, mint a miénkben: egymást megérintve kommunikálnak. Beszélgetés közben észreveszek egy papírvirágot. A papírműhelyben készült, ami nem az egyetlen, működik még szövőműhely, kerámiaműhely, és nagyon sokféle kreatív foglalkozásra van lehetőség. Az otthon lakói választhatnak a foglalkozások között, és az alkotás örömén túl büszkék a munkáikra. Teljes szívvel csinálnak mindent. Tornáznak, játszanak, zenét hallgatnak, ami különösen megnyugtató, jó hatással van rájuk. És a báb! A bábozás minden gyermek számára hatalmas élmény, a szakemberek pedig állítják, hogy az egyik legjobb terápia. Csoportosan járnak a Csodamalom Bábszínházba, fogyatékosoknak szervezett találkozókon is báboznak, sőt, a mai anyák napi ünnepségre is ezzel készülnek. Át is megyünk megnézni a próbát. Be kell vallanom, a társadalom azon széles rétegéhez tartoztam nagyon sokáig, akik nem tudnak mit kezdeni a fogyatékosokkal, sőt, irtóznak tőlük. Most az édesanyákat köszöntő énekek és versek hallatán sírásig meghatódok. Ami egyébként tőlem távol álló műfaj, most elemi erővel szorítja össze szívemet és torkomat: „nincs senki olyan jó, mint az én anyám…” Tanultam ez alatt a néhány óra alatt és gazdagabb lettem azok által, akiket szegényeknek hiszünk. Bárki megtanulhatja ezt. Az otthon ajtaja nyitott, csak annyit kérnek, ne tömegesen és ne csak néhány órára látogassák meg őket. Szánjanak rá egy napot, és meg fog változni véleményük a fogyatékos emberekről, önmagukról és a világról…
Barnóczki Anita


 

Archívum

Kapcsolat

Sárospataki
Református Lapok
3525 Miskolc, Kossuth u. 17.
Tel: +36 46 346-906
srlszerk@gmail.com

rss

Napi lelki táplálék

Péter ismét tagadta, és akkor nyomban megszólalt a kakas. Jn 18,27

Lk 24,36–49

„Ti vagytok ere a tanúk” (48). Jézus feltámadás utáni földi életének legfőbb jele az a valóságos jelenlét, ahogyan beszélget a tanítványokkal, és együtt is eszik velük. 

tovább

(2) „…csitítottam, csendesítettem lelkemet…” (Zsoltárok 131)

SZÜLJÖN ÚJJÁ BENNÜNKET A MI URUNK.

– 1. Így nem csupán érteni fogjuk, hanem megélni és megtapasztalni, amit a mi Urunk a kisgyermekekkel kapcsolatosan mondott (Márk 10,14).

tovább

LUKÁCS 23,44–49 - Az utolsó szavak

Az eddigi történések során mindenki hangos volt, Jézust kivéve. Utolsó szavait mégis mindenki hallhatja. Végül Atyja kezébe teszi le életét. 

tovább

2018. április 14.

Mert belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok…(Mk 7:21)

tovább

Túrmezei Erzsébet: Minden évben

Indulunk újra Golgota felé.
Utunkra már a kereszt vet árnyékot.
de rajta túl húsvét öröme vár.
S kis Balázs csodálkozva kérdi:
„Minden évben meghal?
Minden évben feltámad?“

 

 

tovább