Beszélgetés Örsi Anikóval

LXI. évfolyam 1. szám / Portré

Régóta ismerem, mégsem nekem jutott eszembe, hogy bemutassam, olyan természetesen van jelen az életemben - mint sok száz más emberében. „Önök kérték", én pedig örömmel tettem eleget a kérésnek. Tudtam, hogy komolyan veszi a feladatait, megnyilatkozásait, de ritkán láttam ilyen kedvesen zavarban. Ez persze hamar oldódott, és mivel óráin, lelkigondozói beszélgetéseiben gyakran mesél - sokan példáin keresztül értettük meg a lelkigondozás alapkérdéseit -, szinte kérdeznem sem kell.


 

Ha már csoportjaiban gyakran tesz föl „indító", gondolkodtató, önmeghatározásra irányuló kérdéseket, hadd kezdjem én is ezzel, és hadd kérjek egy gyors és rövid önmeghatározást.


Örsi Anikó vagyok, magyar vagyok, keresztyén és tanár. Mindhárom fontos számomra. Az anyanyelvem magyar, tehát ez adja egyik gyökeremet, meghatározza gondolkodásomat. Ez szorosan összefügg másik gyökeremmel, a Krisztushoz tartozással. Ilyen gyökerekkel vagyok nevelőtanár.



Nehezen tudom elképzelni, hogy egy 18 éves fiatal egy reggel fölébred, és azt mondja: nevelőtanár akarok lenni. A „tűzoltó leszek, katona, vadakat terelő juhász", és sok egyéb természetesebb álomnak tűnik. Hogyan lett nevelőtanár?



Meghatározó ebben egy gyermekkori élményem. Egy nyári gyerektáborban voltam, mellettünk pedig állami gondozott gyermekek voltak. A kerítésnél reggeltől estig álldogált egy velem egykorú kisgyerek. Még most is látom a szemét, és ahogy kapaszkodik a kerítésbe. Várta, hogy jönnek érte és hazaviszik. Nagyon mély nyomot hagyott bennem. Amikor hazamentem, elmeséltem a szüleimnek. Akkor és utána minden évben átmentünk a szomszéd városban lakó állami gondozottakhoz, és kis ajándékokat vittünk nekik, mert a bátyámmal és Pancsi barátnőmmel mindig lemondtunk valami kis apróságunkról, hogy elvihessük


Gimnazistakoromban ennek ellenére mindig azt mondtam, hogy bármi leszek, de tanár biztosan nem, mivel nehéz, hálátlan feladatnak éreztem, és tulajdonképpen féltékeny voltam anyukámra, aki tanítóként nagyon lelkesen beszélt a gyerekekről, és nagyon türelmes volt az idegen gyerekekhez. Ezt akkor úgy éltem meg, hogy ez csalás. Papgyerekként persze abban az időben pedagógiai pályára lépni nem is lehetett, származásom tehát nem volt ebben előny.



Volt előnye is a „papgyerekségnek?"



Volt. Olyan dolgokba láthattunk be, olyan sorsokat is megismerhettünk, amilyeneket más nem. Folyamatosan kapcsolatban kellett lennünk emberekkel. Folyamatosan jöttek-mentek a parókián. Ez mindenképp előny. Felnőtt ésszel már másként látom azt is, amit akkor túlfegyelmezettségnek éltem meg, és nem tudtam kimondottan díjazni. Jó volt, hogy édesapám nem agresszívan akart rákényszeríteni a jó viselkedésre, hanem a hozzá való kötődést használva.


A pedagógusi pálya tehát nem tűnt elérhetőnek.


Nem csak a megérzések mondatták ezt, példa is akadt rá a családomban. Bátyám 7 évvel idősebb, ő csak levelezőn végezhetett és képesítés nélküliként dolgozott évekig. Így mehetett reáltárgyakat tanítani. Nekem erre nem volt esélyem, mert csak a humántárgyak érdekeltek. Érettségi előtt azonban ismét meglátogattuk az állami gondozottakat, ott ismerhettem meg, hogy létezik olyan, hogy gyógypedagógia. Oda jelentkeztem. Itt kiderült, hogy már a felvételin külön csoportba sorolták a papgyerekeket és akik egyházi iskolából jelentkeztek, és különleges módon értékelték azokat, akik fölvállalták keresztyénségüket. Rá is húzták sok esetben a gyógypedagógiára, hogy klerikálisoknak való. Így kerültem a kisvárosból Budapestre. Rettenetes volt. Így pontosan megértem a kollégisták nehézségeit. Egy szép, zárt közösségből kerültem nagyvárosba, és csak ott szembesültem azzal, hogy a világban válások vannak, van, aki nem a saját gyerekét neveli. Falusi kislány voltam Budapesten.


Az iskola különleges volt szellemiségében más szempontból is. A nemzeti ünnepeket rendesen megünnepeltük. Ez ma teljesen természetes, de akkor nem volt az. Mi énekelhettük a himnuszt és a szózatot. Március 15-én főiskolásként (hetvenes évek elején) mi is megtettük azt a merészséget, hogy a Petőfi szobortól átvonultunk a Múzeum körútra rendőrkordon között. Fiútársainkat megverték gumibotokkal, majd bevittek minket a 7. kerületi kapitányságra. Itt kaptam életem első pofonját. Voltak olyan tanáraink, akik nagyon izgultak értünk. Kozmucza Flórához azonban ezáltal kerültünk közelebb, ekkortól dolgozhattunk együtt, nyári munkában, gyakorlaton.



Így lett gyógypedagógus. Hova vezetett az út a főiskola után?



Egyszer elmentünk a vakok iskolájába, és hihetetlen volt, amikor láttam egy matematika órán, ahol vakok voltak a gyerekek és vak volt a tanár is, hogy az egyik gyerek odaszalad a másikhoz dolgozatírás közben, és a vak tanár pontosan tudta, hogy mi történik, pedig nem látta. Ezt én gyönyörűnek találtam. Ide jöttem tanítani a főiskola után. Ezek különleges évek voltak számomra. Először nevelőtanár voltam, aztán tanítottam osztályban. Vak és értelmi fogyatékos gyermekekkel előkészítő osztálytól kezdve a végzősökig. Ezt nagyon szerettem. A nevelőtanárság ekkor még nem vonzott igazán. Ahhoz - úgy gondolom - meg kell érni, semmiképp nem való pályakezdőnek. Nagyon rendkívüli esetben képes erre valaki.



Hogyan tudott beilleszkedni egy pályakezdő látó tanár a vak gyermekek közösségébe?



Minket is „felavattak" a gyerekek. Ez úgy történt, hogy a gyerekek kivették az üvegszemüket, lökdösték a padon, az elgurult, és azt a kezdő tanárnak kellett összeszedni. Ezt humorral meg lehetett oldani. A gyerekeknek egyébként semmit nem jelentett, mivel az üvegszem csak a mi esztétikai érzékünk miatt van, nekik csak gondot okoz. A másik próbatétel az volt, amikor magyart kezdtem tanítani, és dolgozatott kellett íratni. Nagy volt az ellenállás, nem akartak írni, én csak álltam velük szemben, csorgott rólam a víz, de az osztály fővezére mégiscsak írni kezdett. Akkor nyertem.



Az első munkahelyen túl mást is jelentett ez az intézmény, ha jól tudom...



Igen, itt ismertem meg a férjemet, aki szintén vak volt, de számomra csodálatos dolgokra volt képes. Fejben oldott meg például kétismeretlenes egyenleteket. Vagy például fejben készítette el az iskola órarendjét. Az iskolában 38 csoport volt, mivel külön tanultak az alig-látók és a teljesen vakok. Amikor elkészült, leírta és lediktálta a látó igazgatóhelyettesnek. Amikor meghalt, rám maradt az órarendkészítés, és én csak úgy tudtam megoldani, hogy körbetapétáztam a szobát, és ha valami elkerülte a figyelmemet, akkor galiba volt.



A családja hogyan fogadta a vak férjet?



Elfogadták, megszerették, ez egyáltalán nem volt kérdés. Isten gondviselése pedig csodálatos. Azzal ugyanis, hogy én vakszakos lettem, a férjem pedig vak volt, ez természetessé vált a családomban. Édesapámnak elkezdett romlani a látása, és megállapították, hogy súlyos glaukómája van. Bár nehezen viselte lelkileg, sokat segített neki a férjem. Gyakorlatilag az előzmények nélkül sokkal nehezebb lett volna. Így természetességgel kezelték apa szemromlását, mert tudták, hogy vakon is lehet teljes életet élni.



Miért hagyta ott a „vakodát"?



17 évig tanítottam ott. A férjem halála után azonban nehézzé vált a helyzet. Minket együtt szerettek a tanítványaim, és nagyon féltékenyen reagáltak, ha én valakivel szóba álltam. Szerettem volna a férjem elmenetelét feldolgozni, ez azonban lehetetlen volt abban a környezetben, mert mindig napirenden tartották a kérdést. Úgy éreztem, hogy tovább kell lépnem. Ehhez az időszakhoz egy fontos tanulság kapcsolódik az életemben. A férjem rákkal való küzdelmét tudatlanul kísértem végig, semmit nem mondtak nekem az orvosok, és bár szemmel láthattam volna, hogy mi történik, azt ilyenkor az ember nem akarja észrevenni, hinni, látni. Amikor számomra kiderült, hogy a földi életnek nincs folytatása, akkor arra gondoltam, hogy tudatosan sokkal többet lehetett volna segíteni. Tanulságként maradt meg, hogy az embereknek segíteni kell azzal, hogy el kell mondani, mi vár rájuk. Ez volt az a pillanat megint, hogy megéreztem, az Úristen valamit tenni akar velem, másnak a hasznára kell fordítanom, amit megtanultam. Eddig a tanulságig azonban sok idő telt el, lassan dolgoztam fel, ami velem történt. Másfél évig lázadtam Isten ellen, hogy miért történt meg ez velem... Másfél évig hőemelkedésem és lázam volt, rosszul voltam. Akkor elővettem a Bibliát, amit nem tettem másfél éve - ezt vagy elhisz valaki, vagy nem -, olvasni kezdtem, lement a lázam, és megértettem, hogy Isten engem most is, így is szeret. Ez hozta meg az áttörést, megnyugvást.


Tovább kellett tehát lépnem, de elképzelni sem tudtam, mihez fogok kezdeni. Ekkor került a kezembe egy Magyar Nemzet, amelyben egy hirdetést találtam: egy keresztyén családsegítő munkatársat keres. Jelentkeztem, oda kerültem. Ez megváltoztatta, teljesebbé tette az életemet. A munkámhoz tartozott ugyanis a nehezen kezelhető gyerekekkel való foglalkozás, visszatért tehát az, ami gyermekkoromban megfogott: az állami gondozott, az elhagyott, a problémás gyermek képe. A munkám másik része a haldoklók lelkigondozása volt. A munkámban tehát szükség volt mindarra, amit eddig kaptam.



Ezek után került Budapestről Sárospatakra. Nagy váltásnak tűnik számomra ez is.



A családsegítőben köteleztek egy mentálhigiénés képzésen való részvételre. Ott ismerkedtem meg borsodi lelkipásztorokkal, akik hívtak Sárospatakra nyári táborba. Nagyon jól éreztem magam. Több nyáron eljöttem, majd kaptam egy levelet Török Istvántól, hogy milyen fontos lenne, hogy az egyházi iskolák kollégiumaiba keresztyén nevelőtanárok kerüljenek, és meghívott, jöjjek Sárospatakra. Ez 16 évvel ezelőtt történt. Elsőre nevetségesnek találtam a kérést: hogyan képzeli, hogy Budapestet otthagyom, a szüleimet és mindent. Ekkor azonban egy vasárnapi istentiszteleten a következő hangzott a szószékről: „itt ültök meghúzódva a padjainkban magatokat reformátusnak tartó tanárok, az iskoláink pedig küszködnek, és itt állnak református tanárok nélkül". Ez szíven ütött: honnan tudja? Akkor eldöntöttem, hogy egy-két évre eljövök, valamit én is áldozok az ügyért. Nem is költöztem teljesen Patakra.


Így lettem Sárospatakon nevelőtanár. Ez a feladat pedig az ember teljes lelkét, teljes értelmét, teljes hitét igénybe veszi.


Azzal együtt, hogy nem vagyok teljesen elégedett, mert millió mindent lehetne tenni, kétségtelen, hogy itt használhatom mindazt, amit belém táplált a Jó Isten: egyfajta megkoronázása ez az életemnek. Minden benne van: elesett gyermek, akit nagyon segíteni kell, míg mással örömködni kell, mert öröme van. Mindebben pedig igyekszem mindig őszinte lenni.



Külső szemlélő nem biztos, hogy koronának látja a nevelőtanárságot. Gyakran hallom: „csak" egy nevelőtanár ez vagy az...



A nevelőtanárságra néha azt mondják, hogy „csak", de nekem ez a legtöbb, az én személyemhez ez áll legközelebb. Kiteljesedés. Ezért nem nagyon foglalkozom azzal, hogy mások hogyan gondolkodnak erről. Persze nincsenek illúzióim, tisztában vagyok azzal, hogy a tengerből kiskanállal merem a vizet, de ha csak egy viselkedési mintát tudok adni valamilyen élethelyzetre, vagy egy tisztázó beszélgetést, amikor össze van valaki zavarodva...



Nem csak a gimnazistákkal van kapcsolata, hanem a teológusokkal is.



Évekkel ezelőtt teológusdiákok voltak a szomszédaim, így napi kapcsolatba kerültünk, sokat beszélgettünk lelki dolgokról is. Elkezdtek járni hozzánk, bibliadrámát csináltunk, ilyesmi. A diákság igénye volt, hogy péntekenként összegyűljünk a teológián Ez vált lassanként hivatalossá. Annak örülök, hogy sikerült sokakat megfertőzni azzal, hogy foglalkozzanak lelkigondozással, sokan tanultak azóta ilyet, vagy végeztek mentálhigiénét.



Mindezeken túl igazgatóhelyettesi feladatokat is ellát.



Bármilyen hihetetlen, nem akartam. Célja van, nem oka. Felkértek, nem pályáztam rá. Évekig nem volt a kollégiumoknak képviselete igazgatóhelyettesi státuszban. Amikor az igazgatónő fölkért, nem is adtam rögtön választ, sokat gondolkodtam, mert féltem, hogy a gyerekekkel töltött időmet vonja majd el a hivatali idő. Ezért hálás vagyok, hogy nem kell nyolc órát az irodában ülnöm. Célom, hogy minden internátusban legyen kapcsolatom a gyerekekkel, és hogy elősegítsem, hogy meg tudják becsülni azokat a nevelőtanárokat, akik foglalkoznak velük, akiknek segítsége szeretnék lenni. Közösségeket szeretnék segíteni: ténylegesen megélni, hogy egymás terhét hordozzuk. Közösségek legyenek az egykék világában, az elszigetelődő világban legyenek szobaközösségek, baráti közösségek, szülessen meg az élmény: nem vagyok egyedül a világban. Ez elvezethet Istenhez. Rámutatni Istenre: ez a legtöbb, amit adni tudok.


Ennek részei a kedd esték, amit Török Istvánnal viszünk. Ifjúsági körnek hívják. Ez a hétvégékkel indult, a bennmaradós gyerekekkel. Ma már valamilyen erkölcsi, hitbeli kérdést tárgyalunk szabad, nyitott közösségben, játékos formában és komolyan. Célja, hogy azok is, akik nem kimondottan keresztyén gyerekek, csak úton vannak, keresnek, vagy perifériára szorultak, otthon érezzék magukat.



Heti feladat még az anyaotthon.



Nagy öröm az anyaotthon. Ajándék, bár sokszor úgy érzem, hogy belerokkanok a sorsokba. Szeretek a gyermekekkel és az édesanyákkal beszélgetni, foglalkozni. A célom ebben is: „házról-házra járni és a szíveket foltozni".



Boldognak, elégedettnek tűnik.



Minden napnak rácsodálkozom a terhére és örömére. Boldog vagyok és megelégedett, mert úgy érezhetem, valamit akar velem az Úristen, és én a magam képességei szerint igyekezhetek ezt elvégezni. Annak ellenére, hogy sokat temettem, nem veszteségként élem meg, hanem azokon keresztül is lehet méginkább Istenhez kötődni.


Nem is tagadom, hogy boldog vagyok. Egyetlen kép példaként: amikor vége a téli szünetnek, ott vagyok az ONCSA-ban, jönnek vissza a lányok a szünet boldogságával, és becsicsergik az internátust. Ez boldogság.


 


Barnóczki Anita

Archívum

Kapcsolat

Sárospataki
Református Lapok
3525 Miskolc, Kossuth u. 17.
Tel: +36 46 346-906
srlszerk@gmail.com

rss

Napi lelki táplálék

De Isten feltámasztotta őt a halálból, és ő több napon át megjelent azoknak, akik együtt mentek fel vele Galileából Jeruzsálembe, és akik most az ő tanúi a nép előtt. ApCsel 13,30-31

2Krón 5

„Azután bevitték a papok az Úr szövetségládáját a helyére, a templom legbelső részébe, a szentek szentjébe...” (7) A konkrét cselekedet, a szövetség ládájának bevitele nemcsak valóságos, hanem szimbolikus is egyben. 

tovább

(37) „Akit azonban az Isten feltámasztott, az nem látott elmúlást.” (Apostolok cselekedetei 13,23–37)

– Gyerekkoromban meghatározó volt számomra a Kab-hegyi adótorony. Akkoriban világraszóló utazás volt, ha tíz kilométeres körzetben mozoghattunk, így az adótornyot mindenhonnan láttam. 

tovább

LUKÁCS 16,10–13 - Pontok nélkül is hűnek lenni

A boltban a kassza előtti sorban ácsorgok. Miután fizetek, azt kérdezi a pénztáros: „Szeretne hűségpontokat?” Csóválom a fejem: „Nem, dehogy, pontok nélkül is hűséges vagyok.” 

tovább

2017. augusztus 25. péntek

Kicsoda Jézus Krisztus? – Igazság

Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis én általam. (Jn 14,6)

 

 

tovább

Simon István: A négy kenyér

Fehér volt a hajnal, havas volt
a háztető, s a kapuba’
talán a kék fagyott ugatta
vicsorgó foggal a kutya.

tovább