Sorompón keresztül hagyom el a várost. Hagyományos sorompó, az egész utat lezárja, ha jön a vonat. S most jön. Várunk. Az előttem álló fekete autóban ismerősöket pillantok meg. Nini, ők is oda, ahová én. Mögöttem szintúgy testvérek az Úrban. Sorban, mint a kis kacsák, sietünk anyánk után. Református lévén mondjunk inkább Atyánk után. Pontosabban Atyánk elé, Alsóvadászra.

Nem tornászom száz felé a mutatót. Ezen a csodás szombat reggelen vétek lenne kapkodni. A teremtett világ életnagyságban nekem mutatja be legfrissebb felvonását, az őszt. Nem hirtelenkedi el ő sem az átöltözést. Én sem törném meg a csendet, ha egy padkán parkoló autó hirtelen fékezésre nem késztetne. A táj az emberi és gépi közjáték ellenére a világ ezen szegletén szőtt szimfóniájával magasztalja Alkotóját.

A húsz méter magas toronysüveg már a település határától mutatja az utat. A keskeny utcába fordulva egybeér a kocsisor az ide igyekvőkkel. Mindenki a beérkezettség tudatában lassítja lépteit, hiszen ő már itt van. A porta szép, rendezett, a gyülekezeti ház tornáca muskátlival vidámul, és az időtlenség bájával fogadja az érkezőket. A teremben illendő „áldás, békesség” és férfias kézfogás dukál, majd tipegés-topogás a kezdésig. Mindenki máshol múlatja az időt, mi éppen a szomszédból érkező kolléga biciklijét pumpáljuk.

Végül mindenki betalál a több mint hétszáz éves templomba. A kicsiny nyájat püspök, majd esperes terelgeti. A várakozásból megszületik az ének és az imádság. A szószéki világítás kattan, és fény derül mindenre. Az ige beteríti a teret.

A püspök emberi nyelven beszél egy királyról, akinek szíve elbizakodott. Barna Sándor már a bevezetőben leszögezi: a napi ige működik. A gyülekezet pedig ebbe kapaszkodik. Nem sújt le az istennyila, az Úr kivárja a bűnös ember útjának végét. Uzzijjá történetének végére ott marad a szomorú jelző: bélpoklos. A figyelmeztetést nem hallotta meg, az Úr házában az áldozatot erőltette, a papok intő szava pedig lepergett róla. A szentség és a gőg nem fér meg együtt. Uzzijjá befelé tört, és kívülre került. Az Úr Jézus a városon kívül szenvedett, hogy mi vele együtt belülre kerülhessünk. Egészen az ő országába.

Az igét nem váltja fel más a templomban, csak éppen a műfaj változik. Igehirdetés után bizonyságtétel következik Madaras Irma lelkésznőtől, aki az imádság ösvényére hív bennünket. Szentírási és hitvallásos alapokról indulunk, közben pedig sorra nyílnak az ajtók az Istennel való beszélgetés különböző formáira.

Mikor és hogyan működik az imádság? Talán már maga a kérdés is szűknek bizonyul, hiszen Isten sokszor azon felül hallgatja meg kéréseinket, mint ameddig a mi képzeletünk elér. A kis Mózest sem egyszerűen megmentette: éppen annak a házába került, akitől édesanyja féltette, és az ellenség otthona lett megmenekülésének helyévé. Kálvin pedig az imádságban kiváló ásót látott: eszközt, amellyel Isten kincseihez, a kegyelemhez, a bűnbocsánathoz és az örök élet reménységéhez áshatunk le.

Az imádság fonalát Dienes Dénes professzor vitte tovább, csak most évszázadokat léptünk vissza az időben. Az imádság természetének történeti metszete mögött különös részletek villantak fel arról, milyen lassan változik olykor az ember megszokott vallásos formavilága. Dévai Bíró Mátyás az 1530-as évek végén írt nyelvtanában még arra tanította a gyermeket, hogy elalvás előtt mondja el az Üdvözlégyet és vessen keresztet. A teológiai gondolkodás már megmozdult, miközben a régi mozdulatok még tovább éltek.

A reformáció azonban új hangot is adott az imádságnak: énekelni kezdte. A Lutherhez kötött gondolat, hogy aki énekel, kétszeresen imádkozik, jól érzékelteti azt a világot, amelyben a zsoltárparafrázisok egyre nagyobb teret kaptak. A puritánok pedig már az imádság megújulásától várták a kegyesség fellendülését. A kötött könyörgések mellett mind nagyobb hangsúlyt kapott a spontán imádság is. Történelmi különösség, hogy amikor az üldöztetések idején gyülekezetek maradtak lelkipásztor nélkül, az istentisztelet imádságos formái nem tűntek el velük együtt: hazaköltöztek a családok otthonaiba, és erősítették a házi kegyességet.

A csendesnap következő vendégei Erdélyből, Magyarlapádról érkeztek. Borbándi András és Erika huszonöt éve szolgálnak ott. András pendrive-ján több előadás is várta a sorát, ezúttal azonban nem a szórványkollégium áldásos tevékenysége került elő, hanem egy annál is ősibb kapcsolat: az ember és a föld viszonya.

A teremtés ünnepén különösen helyén volt ez a téma. A vetített képeken a nagyvilág összefüggései mellé odakerült a saját kert, a háztáji gazdaság, az állatok és a mindennapi munka is. Így az önellátásról szóló mondatok mögött nem puszta elmélet állt. A félszáz dia között saját életük képei igazolták, hogy az előadó maga is járja azt az utat, amelyről beszél.

A gondolatmenet középpontjába lassan a szabadság került. Borbándi András érvelése szerint akinek van földje, aki termelni, gazdálkodni tud, azt kevésbé teszik kiszolgáltatottá a világ változásai. A föld nemcsak termést ad, hanem bizonyos értelemben függetlenséget is. Innen érkezett a kérdés: vajon túl nagy ár-e napi egy-két óra munka ezért a szabadságért?

A válasz azonban nem maradt gazdasági vagy életmódbeli síkon. A földtől való elfordulás az előadó gondolatmenetében mélyebb tünetté vált: az ember elbizakodottságának jelévé. Ha már úgy hisszük, mindenről magunk gondoskodunk, könnyen megfeledkezünk arról is, kitől kaptuk a földet, az erőt és magát az életet. Ezt foglalta keretbe az elhangzó ige:

„Kettőt kérek tőled; ne tagadd meg tőlem, mielőtt meghalok! Óvj meg a hiábavaló és hazug beszédtől! Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem! Adj annyi eledelt, amennyi szükséges…” (Péld 30,7–8)

A hallgatóságot Borbándi Erika már nem hagyta a templompadok között. Kihívott bennünket az udvarra, ahol mindenkinek jólesett kilépni a szabadba és a napsütésbe. Körbeálltunk, és az Isten szabad ege alatt felhangzó ének mintha egyszerre a testet és a figyelmet is felfrissítette volna.

Erika arról beszélt, hogyan vezetett az útja egy kreatív táborból az imaösvényig. Eleinte nem találta benne a maga helyét, mígnem lassan megmutatkozott számára, hogyan válhat az alkotás szolgálattá. Egy régi használati tárgy, a sulyok került a kezébe. A szó átvitt értelme is játékba hozta a képzeletét, de ő ezúttal nem elvetette a sulykot, hanem közel hajolt hozzá: faragott mintáit frottázstechnikával vitte át papírra, és igéket társított hozzájuk.

Az alkotások aztán kézről kézre jártak. Nem nekünk kellett végigjárnunk az imaösvény állomásait, hanem az imádságra és elcsendesedésre hívó képek jöttek „házhoz”. Együtt néztük őket, kerestük a minták és az igék kapcsolatát, és közben egy-egy magyarázat újabb ajtót nyitott rajtuk. Az imaösvény így nem magányos barangolás lett, hanem közös felfedezés.

A presbiter-lelkész csendesnapot lezáró ebédet már a Művelődési Házban fogyasztottuk el. A terített asztalok mellett azonban még messzire vittek bennünket azok a lelki tapasztalatok és gondolatok, amelyeket a nap során képzeletbeli tarisznyánkba gyűjthettünk.

Nehéz volt visszaszállni az autóba és elindulni hazafelé. Nemcsak az ínycsiklandó és bőséges ebéd miatt. Mindig akadt még egy mondat, egy ismerős arc, egy befejezetlen történet, ami sorompóként tartott vissza, s újabb jelre kellett várnom az induláshoz.

Köszönet Alsóvadásznak, a gyülekezetnek és Svantner Gergő lelkipásztornak, hogy befogadták a találkozót, valamint az Abaúji Református Egyházmegye vezetőségének, hogy gondjuk volt a gondnokok és lelkipásztorok szolgálatban való megerősítésére.