A sárospataki református gyülekezet történelme során első alkalommal választott magának két lelki vezetőt. A gyülekezet nem ismeretlen a házaspár előtt, hiszen Balogh Milán és felesége, Baloghné Séra Borbála több mint fél évtizeddel ezelőtt beosztott lelkészként és segédlelkészként már szolgáltak az egyházközségben.

A lelkipásztorok a történelminek számító esemény előtt az Európa Rádiónak adtak interjút. Alább ennek a beszélgetésnek a rövidített, szerkesztett változatát olvashatják.

Hogy történt az elhívásuk a lelkipásztori szolgálatra?

B.S.B.: Szerintem egy lelkipásztor elhívása még azelőtt megtörténik, mielőtt észreveszi azt. E nálam is így volt. Már kicsi koromtól kezdve szerves része volt az életemnek a gyülekezeti lét, a szolgálat, de amikor elérkezett a pályaválasztás ideje, akkor eszembe sem jutott, hogy lelkész legyek. Építészmérnöknek készültem, de valami mégis azt súgta, hogy ez nem teljesen az én utam. Úgy szoktam ezt elmagyarázni, hogy az építészmérnöki kar volt az eszem választása, a teológia pedig a szívemé. Nagyon sokat imádkoztam azért, hogy azt a hivatást választhassam, ami boldogságot ad, és amelyben megtalálom magam. Olvastam akkor egy könyvet, amelyben Jeremiás próféta egyik igéje jött velem szembe: „Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok!” (Jer 1, 7) Ezt jelnek vettem és megpróbáltam a teológiát. Már a felvételin éreztem, hogy ez nagyon jó irány, az első szószéken töltött szolgálatomkor pedig már azt is, hogy ez tényleg elhívás.

B.M.: Számomra sem volt idegen a gyülekezeti élet, hiszen a nagyszüleim, a szüleim is templomba járó emberek voltak. Természetes volt az, hogy vasárnaponként templomba megyünk, ünnepeken szolgálatot vállalunk, és valamikor a húszas éveimnek az elején úgy döntöttem úgy, hogy az evangelizáció, a szolgálat helyett inkább rögzítem az alkalmakat. Ez egy hétig tartott, de már néhány nap után azt éreztem, hogy nekem a kamera másik oldalán kellene lennem. Úgy, mint régen. Ezután a szolgálók között igyekeztem inkább lenni.

Milyen út vezette Önöket a szószékig?

B.S.B.: Nem is tudom. Isten valahogy úgy formálta az életemet, hogy teljesen természetessé váljon az, hogy a szószékre álljak. Szerintem, amikor az ember már el tudja fogadni magában azt, hogy a lelkipásztori lét egy szolgálat, akkor természetessé válik az is, hogy a szószékről prédikál.

B.M.: Ha röviden szeretném összefoglalni, akkor azt mondom, hogy kalandos volt az út idáig. Ha kicsit hosszabban, akkor azt szoktam mondani, hogy az Úristen megengedi, hogy engedetlenek legyünk, amit nekem is megengedett. Mert bizony én jó néhányszor letértem arról az útról, amit Ő jelölt ki nekem, de hála Istennek, azért mindig visszataláltam az általa kijelölt útra.

Melyik hittudományi intézményben végezték el a teológiai képzést?

B.S.B.: Debrecenben kezdtem el, és a kalandokhoz csatlakozva Sárospatakon fejeztem be.

B.M.: Sárospatakon kezdtem, és azt szoktam mondani, hogy Debrecenben voltam négy évig cserediák, aztán pedig már együtt, házasként jöttünk vissza Sárospatakra, és itt végeztük el a teológiai akadémiát.

Isten nagymestere a jó találkozásoknak, de az embernek fel is kell ismernie ezt. Miként alakult ez Önöknél?

B.S.B.: A debreceni teológián találkoztunk, a férjem szerint már a felvételin, de erre én nem emlékszem. Később aztán barátok és évfolyamtársak is lettünk, aztán pedig esetünkben valósággá vált az az ige is, hogy „…ahová te mégy, oda megyek,” (Ruth 1, 16)

B.M.: Komolyabbá, egy Mikulás-est megszervezése után vált a barátságunk. Akkor úgy éreztük, ha együtt meg tudtunk szervezni egy estet az egész teológiának, akkor talán menne az is, hogy az iskola falain kívül, a nagybetűs életben is közösen szervezzünk meg gyülekezeti életet.

Hol szolgáltak eddig?

B.S.B.: Teológus koromban az otthoni, vagyis a nagydobosi és a környező gyülekezetekben szolgáltam helyettesítőként, hogy a lelkipásztorok elmehessenek pihenni. Később közösen is nyírségi gyülekezetekben szolgáltunk, azután a sárospataki gyülekezetbe kerültünk segédlelkészként és beosztott lelkészként, majd hat évig Abaújszántón voltunk, azután ismét Sárospatak következett.

B.M.: Az én első szolgálati helyem szintén a szülőfalum, Bagamér gyülekezete és a közösség fenntartásában álló helyi idősek otthona volt a két teológiai képzés között. Aztán a sárospataki volt a második olyan gyülekezet a szülőfalum után, ahová kifejezetten szolgálatra hívtak. Itt voltam exmisszus-gyakornok, segédlelkész és beosztott lelkész. Innen Abaújszántóra vezetett az utunk, hat év után pedig visszatértünk Sárospatakra.

Abaújszántó milyen változást hozott az életükbe? Mit adott Önöknek az ott eltöltött néhány év?

B.S.B.: Abaújszántóra a férjem önálló lelkésznek ment, míg Patakon segédlelkészként és beosztott lelkészként szolgáltunk. Abaújszántón kibontakozhattunk, és megvalósíthattuk mindazt, amit Patakon és az előző helyeinken tanultunk. Mivel ott a koronavírus időszaka alatt szolgáltunk megtanultuk, hogy miként kell egy gyülekezetet újra összeszedni és összefogni mind fizikai, mind pedig lelki síkon.

B.M.: Amikor Abaújszántóra kerültünk, akkor az első két-három hónap után azt mondtam, hogy a beosztott lelkészeknek aranyéletük van. Azon kívül, hogy tisztességgel, becsülettel, a Lélek vezetése által felkészülnek az igei szolgálatra, semmi más dolguk sincs, csak az, amire esetleg megkérik őket. Ott viszont gyülekezeti vezetőként, önálló lelkészekként mindent nekünk kellett kitalálni és elvégezni. Egy év sem telt el, mikor azt mondtam, hogy nincs ettől jobb.

A lelkipásztori munka közösségszervezést is jelent. Milyen tapasztalatokat szereztek ezen a téren?

B.S.B.: Egy új gyülekezetbe érkezéskor szerintem az első és legfontosabb az, hogy megismerjük az embereket, az élethelyzetüket, a személyiségüket és azt, hogy hol tart a hitük. Az emberekre való ráhangolódás a leglényegesebb. Az ötletek legtöbbször a férjemtől származnak, a megvalósítás viszont már közös. A koronavírus idején az volt a legfontosabb, hogy biztonságos környezetet teremtsünk a közösségi találkozásokhoz.

B.M.: Igen, vannak olyan külső tényezők, amelyek rákényszerítik az embert arra, hogy kilépjen a komfortzónájából, és azon kell gondolkoznia, hogy mit és hogyan lehetne úgy megvalósítani, hogy az működjön is. Az alkalmak, események létrejöttét sokszor álmatlan éjszakák előzik meg, amikor azon gondolkodik az ember, hogy miként lehetne még több embert elérni Isten igéjével, vagy a meglévőket még inkább megerősíteni. A pandémia alatt a kiskapukat kerestem. Így jött létre például az autós istentisztelet. A piaci missziót az szülte, hogy magamra maradtam, mert szerettem volna bevezetni valamit, amit nem támogatott sem a város, sem pedig a többi keresztény felekezet.

Tavaly vonult nyugdíjba dr. Fodor Ferenc, a sárospataki gyülekezet hajdani lelkipásztora, aki idejekorán gondoskodott arról, hogy megfelelően folytatódjon az itteni igei szolgálat. Milyen érzés volt Önöknek az, hogy a pataki gyülekezet teljes mértékben támogatta az Önök visszahívását?

BSB: Végtelenül megtisztelő volt az, hogy az elődünk, Fodor Ferenc nagytiszteletű úr az együtt végzett szolgálatunk során megérezte azt, hogy mi a gyülekezet javát szolgálhatjuk. Rendkívül jó érzés és nagy öröm volt az is, hogy azt a szeretetet, amit mi adtunk a gyülekezetnek, a közösség is megérezte a szolgálatunkban.

B.M.: Én is azt mondhatom, hogy ez végtelenül megtisztelő és nagy öröm számunkra. Bár nagyon sokszor, amikor adok magamnak néhány percet, azon elmélkedem, hogy egyébként én nem gondolom azt, hogy hatalmas dolgokat viszünk véghez. Nekem természetes az, hogy egy lelkipásztor keresi a lehetőségeket a gyülekezet életben tartására és növekedésére.

Körülbelül egy éve költöztek vissza Sárospatakra. Hogy indult el a régi-új közösséggel való együttműködés, az építkezés?

B.S.B.: Az első évet arra szántuk, hogy az eddigi bevett gyakorlatot tiszteletben tartva megtartsuk azokat az alkalmakat, amelyek eddig működtek a gyülekezetben, miközben igyekeztünk a saját ötleteinket, a saját terveinket is megvalósítani. Valójában megpróbáltuk a régit és az újat egy picit összegyúrni.

B.M.: Ahogy máshová, ide is hoztunk magunkkal már kipróbált ötleteket, olyanokat, amelyek itt még nem voltak, mint például az idősek köszöntését, a Luther Maratont, az adventi estet, a piaci missziót. Amikor még csak segédlelkészként és beosztott lelkészként szolgáltunk itt, már akkor is voltak olyan dolgok, amiket szerettünk volna másképpen csinálni, de akkor még nem volt arra lehetőségünk, hogy megvalósítsuk az ötleteinket. Most viszont már van és megadatott nekünk az, hogy kipróbáljuk ezeket, ami nemcsak a gyülekezet próbatétele, hanem a miénk is. Valójában tapasztalatgyűjtés ez mindannyiunknak.

Milyen terveik vannak Sárospatakon?

B.S.B.: Ami jó, azt megtartjuk, ami nem, azt szelektáljuk. A nagy tervek között szerepel, hogy felújítsuk a körülöttünk lévő épületeinket, hogy használni tudjuk azokat, mert a meglévő közösségi alkalmakat újabbakkal szeretnénk bővíteni. A tapasztalataink szerint ugyanis itt nagy igény van az olyan típusú rétegalkalmakra, amelyeken az emberek nemcsak hallgatóként vesznek részt, mint az istentiszteleteken, hanem amelyeken ők is megnyílhatnak és elmondhatják a gondjaikat, azok megoldására segítséget is kérhetnek, és válaszokat arra is, hogy miként tudnának még közelebb kerülni az Istenhez.

Az Európa Rádióban elhangzott interjút a következő linkre kattintva hallgathatják meg.

(Borítókép: Sárospataki Református Egyházközség/Facebook)