Egy református közösség hitből és áldozatvállalásból kétszáznegyven évvel ezelőtt tette le a martonyi református templom alapkövét. Ennek alkalmából a településhez kötődő református közösség tagjai október 4-én az elődökre emlékezve hálát adtak az elmúlt kétszáznegyven év áldásaiért és a jövőbe vetett reménységért.

Ha a kövek beszélni tudnának, háborúkról, békéről, nehéz időkről és nagy örömökről, de legfőképpen Isten hűségéről mesélnének és az ősök hitéről, amelyre nagy büszkeséggel tekint a mai református közösség.

A templom a megmaradás kulcsa

A templom története a XVI. századra nyúlik vissza. Ekkor a reformátusok használatába került a faluban a reformáció előtt épített fatemplom, annak leromlása után építették 1710-12-ben az újabb fából készült templomot. Ezeknek azonban még nem volt tornyuk. A mai késő barokk stílusú templomot a keleti homlokzat előtti tornyával együtt 1786-ban építette fel az egyház. A templomot az azóta eltelt idő alatt sokszor önerőből újította fel a gyülekezet, melynek tagjai a megmaradás kulcsaként tekintenek a Isten házára.

Élni akaró gyülekezet

Az eltelt időszak egyik legnagyobb megpróbáltatását a gyülekezet létszámának a csökkenése jelenti. Amikor Losonc Géza, a Martonyi Református Egyházközség lelkipásztora 23 évvel ezelőtt a településre érkezett, több mint 100 fő szerepelt a névjegyzékben, ma pedig már csak 70 fő. Közülük bár sokan már elköltöztek a településről, mégis fizetik az egyházfenntartói járulékot. – A fogyás ellenére azonban ez egy élni akaró gyülekezet – hangsúlyozta Losonc Géza. Hozzátette: akik már elköltöztek akár több száz kilométernyire is, és valamilyen szempontból kötődnek ehhez a gyülekezethez, azoknak élő és aktív kapcsolata van a közösséggel. Ők visszajárnak egy-egy ünnepi istentiszteletre és a gyermekeiket is idehozzák megkeresztelni.

Több gyülekezet egymásra utalva

Losonc Géza a feleségével együtt Martonyiban, Meszesen és Rakacaszenden látnak el szolgálatot sok nehézséggel szembe nézve. – Nagyon nagy volt a fluktuáció a környezetünkben. Azoknak a lelkipásztoroknak, akik itt maradtak a lelkészi szolgálat mellett mást is kell csinálniuk ahhoz, hogy biztosítsák maguknak és a családjuknak a megélhetést. Van, aki iskolát vagy valamilyen szociális intézményt hozott létre. Nekünk kettőnknek más lett az utunk, világi állásunk van. Nagy könnyebbséget jelent azonban, hogy a gyülekezetek közel vannak egymáshoz, és sok tag között vérségi kötelék, rokonsági kapcsolat, így egymásra utaltság is van, ami áthatja a gyülekezetek egymáshoz fűződő viszonyát is – mesélte a lelkipásztor.

– Az emberek itt nagyon összetartóak, annak ellenére, hogy időnként ösztönözni is kell őket, hogy járjanak el az istentiszteletekre, de ha feladat van, akkor mindenki segít, és ennek mi nagyon örülünk – fogalmazott Pálinkás Zsolt presbiter, aki szerint az eltelt 240 év a megmaradást üzeni a mai kor emberének.

Hagyomány és emlékezet

Az ünnepi istentiszteleten Kusnyír László, az Abaúji Református Egyházmegye esperese és további lelkészek mondtak köszöntőt.

Igét Barna Sándor, a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöke hirdetett Mózes 5. könyve 32. fejezetének 1-7. verse alapján. Mint mondta, ez az ének 240 év távlatából azt üzeni a mai református közösségnek, hogy Isten mindig hűséges marad az emberhez, még hűtlenkedése ellenére is.

Az alkalom vezérigéje Mózes énekének 7. verse volt: „Emlékezz az ősidőkre, gondolj az elmúlt nemzedékek éveire!”, mintegy összekapcsolva egymással a hagyományt, az emlékezetet és a jövőt.