„Van-e új a nap alatt?” -bent motoszkáló kérdéssel adtak találkát régivágású és ifjabb lelkipásztorok és gyülekezeti főgondnokok Sárospatakon június 6-án, szombaton a Tiszáninneni Református Egyházkerületi Napon. A Kollégium udvara megtelt járművekkel, a dufart alatti bejártnál melegváltásban adták az érkezők egymásnak a kilincset. Némi udvariasság után a széles lépcső mindenkit egyre magasabbra vitt. Az imaterem méretei most igazolták a tervezők reménységét, a jelenlévők pedig az alkalom szervezőiét.

Főtiszteletű Barna Sándor püspök úr lépett a pódiumhoz, hogy az alaphangot megadja a közös énekléshez és gondolkodáshoz. A Mózes kémeket küld Kánaánba történetét (IV Móz 13) bontotta ki, visszafogott, megfontolt hangon. A pulpitusnál átélhetővé tette azt a lelki tusát, amelyet a szavak mögött hordozott. „Korszakhatáron állunk” – fogalmazott, utalva a április 12-i eseményekre és az őszi tisztújításra. Izráel népe már kitette a lábát Egyiptomból, de még nem lépett be az ígéret földjére: a múlt bizonyosságot adott, a jövő azonban bizonytalansággal volt tele. A tizenkét kém ugyanazt látta, mégis kétféle narratívát hozott vissza. A többség félelmet keltett, míg Józsué és Káléb Isten erejével számolt.

A püspök úr az „elbizonytalanító narratíva” működésére mutatott rá: a gonosz ritkán jön erőszakkal, inkább kérdéseket tesz fel, másik értelmezést kínál. A nép nem a valóság, hanem a félelemmel átitatott beszámoló miatt roppant össze. Az igehirdetés az Újszövetség felé fordult, a Zsidókhoz írt levél magyarázatával: „nekik nem használt a hirdetett ige, mivel nem párosult hittel azokban, akik hallgatták.” Isten írja a történetünket – hangsúlyozta –, de kérdés, lesz-e hit bennünk ahhoz, hogy elvegyük, amit elkészített. A szolgálat végén arra bátorított: az új korszak küszöbén sem vagyunk egyedül, Isten nem változott, és lesz okunk hálát adni, hogy tovább hordozott bennünket.

Az áhítat után Eperjesi Tamás, mint házigazda mutatkozott be. Vidékfejlesztőként és az MRE munkatársaként azt a reményét fogalmazta meg, hogy a kerületben élő hagyomány a beszélgetés kultúrája, és ez a nap is ezt szeretné erősíteni. A beszélgetés alapját Füsti Molnár Szilveszter előadása adta.

Az előadás címe: „Aminek mondja magát és ami valójában – Az egyház önképe és valósága a döntés küszöbén.” A körülbelül egyórás előadás sűrű gondolatokat tartalmazott, és sok reflexió lehetőségét hordozta. Az előadó végig érezhető dilemmával beszélt: vajon mennyire fogadja be a közösség az elhangzottakat? Lesz-e, aki magára ismer? A filozófia, dogmatika és pszichológia eszköztárát használva kereste a választ Albert Camus kérdésére: „Érdemes-e folytatni?”

A Sziszifusz-mítosz és Illés próféta barlangjának képe egyszerre jelent meg: mindkét alak ugyanazzal a kérdéssel küzd – van-e miért tovább menni? Füsti Molnár szerint az egyház önképe és valósága között távolság nyílt, és ennek hordozása okozhat fáradtságot, kiüresedést. A Heidelbergi Káté 32. kérdésfelelete szerinte „életszerkezet”, amely megvallásra, hordozásra és felelős cselekvésre hív. Ha bármelyik hiányzik, megbillen az egyensúly.

Az előadó három menekülési utat is megnevezett:

1. Pontos diagnózis felelősség nélkül – amikor én magam hiányzom a történetből.
2. Hallgatás a békesség kedvéért – amely imádság és cselekvés nélkül üres.
3. A megújulás retorikája – amikor a kimondás illúziója helyettesíti a valódi változást.

A megfáradás három formáját is bemutatta:

1. Megnyugvás – hitvallás hangján szól, de már nem kérdez.
2. Acedia – lelki elnehezülés, amikor tudjuk, mit kellene tenni, de nem tesszük.
3. A remény lassú kimerülése – amikor beszélünk Istenről, de már nem hisszük, hogy beavatkozik.

Az előadás végén Illés és Sziszifusz alakjához tért vissza. Illés küldetést kapott, konkrét emberekhez, konkrét feladatokat. A kérdés tehát nem az, hogy „érdemes-e folytatni?”, hanem az: „Kié vagyok?” A Heidelbergi Káté válasza szerint: „nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómé”. A mi méltóságunk nem magunkból ered, hanem Krisztusból – ezért a teher sem válik magányos végzetté.

A hozzászólásokban több lelkipásztor és egyházi vezető is megszólalt, akik különböző nézőpontokból, mégis közös aggodalommal és reménységgel reflektáltak az elhangzottakra.

Többen a megfáradás kérdését emelték ki. Anda Tibor szerint a szolgálat sokrétűsége okozza a kimerülést, és a feltöltődés elengedhetetlen. Úgy látta, hogy a 18. századból a 21. századba vezető „szakadékot” csak a Lélek segítségével lehet áthidalni. Gér András arra figyelmeztetett, hogy maga Jézus és a reformátorok is megfáradtak, ezért nem a fáradtság ténye a kérdés, hanem az, hogy miben fáradunk el: a valódi küldetésben vagy pótcselekvésekben. Tóth István, aki hoszpiszlelkészként szolgál, arról beszélt, milyen nehéz a fogyó gyülekezetek között helytállni, és milyen sokat jelent számára a közösségekben megtapasztalt lelki megújulás.

A hitelesség és önvizsgálat témája többeknél visszatért. Dandé András úgy fogalmazott, hogy ritkán hallani ilyen őszinte hangot az egyházban, és szerinte a rendszerváltás idején elmaradt bűnvallás ma is időszerű lenne. Meleg Attila azt hangsúlyozta, hogy végre nem a körülményekre, hanem a hitre tekintünk, és szükség van arra, hogy kimondjuk: tévedhetünk, és bocsánatot kell kérnünk. Enghy Sándor rektor szerint minden mondat megítél bennünket, és fontos, hogy a hallottak valódi önvizsgálatra indítsanak.

Többen a teológia és a gyülekezeti valóság kapcsolatát érintették. Almási Ferenc arra figyelmeztetett, hogy ha a teológia elszakad a gyülekezeti élettől, az súlyos következményekkel jár. Simon Zoltán intézményvezetőként a csend és az újraértelmezett szolgálat fontosságát emelte ki, amelyben Isten hívására kellett újra igent mondania.

A gyülekezeti és társadalmi kihívások is előkerültek. Dr. Palicz Róbert a fogyó létszámot és a szolgálók hiányát említette, valamint azt, hogy bár intézményeink sok embert elérnek, a gyülekezeti becsatornázás mégis gyenge. Vadnai Zoltán a „szubjektív biztonságérzet” fontosságát hangsúlyozta, amelyet szerinte erősíteni kell a gyülekezetekben és a lelkészekben.

Külön hangsúlyt kapott a női lelkészség és a cigánymisszió kérdése. Tóth Viktória arra hívta fel a figyelmet, hogy a női lelkészek támogatása és megbecsülése elengedhetetlen, és hogy a cigány közösségek felé végzett szolgálat csak állandó jelenléttel lehet hiteles és eredményes.

A hozzászólások sorát reménységgel teli reflexiók zárták. Sohajda Levente arra emlékeztetett, hogy Isten tudja a jövőt, és nem egyedül akarja azt véghezvinni, hanem velünk. Victorné Kardos Erika szerint az előadás egyszerre volt bántó és gyógyító, és arra hívta a jelenlévőket, hogy imádkozzanak megújulásért minden szinten. Benke Eleonóra egy imádságot osztott meg, amely a közösség egységét és Krisztusban való járását kérte.

A hozzászólások közös üzenete az volt, amiről Hangóné Birtha Melinda is beszélt, hogy az egyház megújulása nem kívülről, hanem belülről indul: őszinte önvizsgálatból, egymás ajándékainak felismeréséből, és abból a hitből, hogy Isten ma is írja a történetünket.

A program végén Barna Sándor püspök úr zárszavában így fogalmazott: „A jövő nem a mi kezünkben van, de nem is gazdátlan: Isten kezében van. Ő írja a mi narratívánkat – nekünk pedig figyelni kell, és hittel párosítani a hallott igét.” „Maga pedig a békesség Istene adjon mindenkor, mindenben békességet!” Ámen.