Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel…

Előző számunkban olvashattuk, hogy a református Kölcsey Ferenc a reformátori történelemszemlélet keretei közé helyezte költeményét, tudatosan ebből a történelmi időből választotta versének legfőbb üzenetet hordozó kifejezéseit is. A „jó kedv” korai bibliafordításainkban a kegyelem értelmében szerepel, a Himnusz költője is ezt értette alatta. Egyébként más, a haza sorsáért aggódó költeményeiben is szívesen fordul a reformáció korának bűn-büntetés összefüggéseit hangsúlyozó szemléletéhez. A Zrínyi második éneke című versében így ad ennek hangot:

Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja

Szülötti bűnein leszáll;

Szelíd sugárit többé nem nyugtatja

Az ősz apák sírhalminál.

A Himnusz bőség fogalma is – hasonlóan a jó kedvhez – bibliai gyökerű értelmezéssel kapott helyet a versben. A bőség a Szentírásban Isten e világi életben adott alapvető áldása, amelyet megkaphat az egyén és a közösség is. Nem feltétlenül azonos a puszta gazdagsággal, kissé más értelmű fogalom, inkább a mindenre elegendő anyagi javak ajándékát jelenti. Ebben az értelemben a bőség az ínségnek az ellentéte. Az Ószövetségben a bőség igen szemléletesen mutatkozik meg a tejjel és mézzel folyó Kánaán földjének emlegetésében. A magyar reformátori történelemszemléletben hasonlóképpen kap értelmet a Kárpát-medence, mint Isten ajándéka.

De immár hagyjuk el a zsidó népeket,

Vegyük elő az régi magyarokat.

Ingyen majd megértjük, hogy az Isten őket

Ilyetén bő földre, magyarrá el-kihozá,

Mint régen kihozá a zsidó népeket

Egyiptom országból a megígért bő földre.

…………

Azért ez országot mind nevezik vala

Tejjel, mézzel folyó az kövér földnek,

Mert ő bővölködik arannyal, ezüsttel,

Ónnal, vassal érczel, sóval, öreg barmokkal,

A Szerém borával, a Somogy borával,

A Makra borával, a felföldi jó borokval.

(Farkas András: Az zsidó és magyar nemzetről)

Téjjel-mézzel folyó szép Pannoniában

Megtelepítem üket Magyarországban…

(Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem)

Létezik olyan értelmezés, hogy a Himnusz bőség fogalma a jó kedv határozója, vagyis a költő Isten kegyelmének bőséges kiáradását kéri. Magam úgy vélem, hogy ennél többről van szó, az idézett példák alapján a reformátori történelemszemléletben megmutatkozó anyagi áldások értelme is benne rejlik ebben a kifejezésben. Ugyanakkor a bőség a lelki javak birtoklását is jelenti: szükséges azt is kérni, hogy kegyelemben, igazságban, örömben, reménységben, vigasztalásban, jócselekedetekben és hálaadásban is legyen részünk bőségesen.

A bőség, mint Isten ajándéka, feladat is az egyén és a közösség számára. A bőség birtoklása nem lehet öncélú, az érte való hálaadás abban mutatkozik meg, ha a szűkölködőt észrevesszük és a bőségben őt is részesítjük. Ennek elmulasztása súlyos vétek: „Az volt a bűne a húgodnak, Sodomának, hogy bár fenségben, kenyérbőségben és zavartalan békességben volt része neki és lányainak, a nincstelent és a szegényt mégsem támogatta.” (Ezékiel 16, 49.) Az Isten iránti hálaadó élet jutalma a bőség: „Tiszteld az Urat vagyonodból és egész jövedelmed legjavából, akkor bőségesen megtelnek csűreid, és must árad sajtóidból.” (Példabeszédek 3,9-10.)