„Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem." (Zsoltárok 23:4)

Október végén, november elején a megszokás vagy az őszinte tisztelet, a megnyugvás vágya és a szeretet, az emlékezés és a vigasztalás vágya- nem tudjuk mi, de valami, vagy minden, a csöndes temetők felé visz minket. Virágot kell vinnünk, könnyeket kell hullatnunk és emlékeznünk kell. Mert ez az időszak erről is szól. A halottak napja az emlékezők napja, az árván, egyedül maradtak napja, a kérdéseikre választ alig találók napja.

Amikor virágokkal a kezünkben járjuk a temetők csendes ösvényeit, amikor megállunk szeretteink sírjánál, és szívünk fájdalmasan emlékezik – nem vagyunk egyedül. A krisztusi hit nem a feledésre tanít, hanem az emlékezésre, amely mégis reménységgel teljes. A sírok között is ott van velünk Ő, aki maga mondta: „Én vagyok a feltámadás és az élet."

Dávid zsoltárának szavai ezekben a napokban különösen mélyen szólnak hozzánk. A halál árnyékának völgye – milyen találó kép! Nem maga a halál, hanem annak árnyéka. Mert ahol árnyék van, ott fénynek is lennie kell. Nem azt mondja: „majd túl leszek ezen", vagy „idővel elmúlik a fájdalom", hanem azt: Te velem vagy. A jó Pásztor nem hagyja magára nyáját a völgyben sem. Te, Istenem, velem vagy. Nem értem, hogy életemben miért úgy történnek dolgok, ahogy történnek, de jó, hogy Te velem vagy. Jó, hogy végig fogod a kezem. Jó, hogy átölelsz. Jó, hogy vigasztalsz, a bajban erőt adsz, és jó, hogy most is megújítod a lelkem. Mert eszembe juttatod Jézus szavát: „Nem hagylak titeket árván.” Általa lehetnek ezek a napok szépek, méltósággal, tisztelettel és szeretettel teljesek. Lehetnek ezek a napok a megértéstől, a hittől, az Istenre találástól világosak. Sötétségben élve, sírhantok mellett állva, Isten nekünk is a feltámadt Krisztusban világosságot gyújt szívünkben, hogy Benne bízzunk. Hogy ne csak a szenvedést lássuk, ne csak a hiányt érezzük, hanem tudatosuljon bennünk az, bármennyire is fájdalmas, hogy ez az élet változó, sokszor a halállal is szembesülő, de ebben a változásban, a halál árnyékában is Ő, a legnagyobb Világosság, velünk van.

Halottak napján egyedül ez az Istenbe vetett hit képes bennünket megvigasztalni. Egyedül ez képes minket a világosságban tartani, egyedül ez tehet képessé arra, hogy méltósággal viseljük, éljük életünket.

Ezzel a hittel a lelkünkben gondoljunk most szeretettel, hálával azokra, akik e földi világból elköltöztek. Milyen jó, hogy emlékezetünk még őrzi őket, s így közöttünk lehetnek.

Ma, amikor feltekintünk a temető csendjében, ne csak a földet lássuk, hanem az eget is! Ne csak az elmúlást, hanem az eljövendőt is! Az Isten, aki életet adott, majd új életre hívott, Jézust feltámasztotta, fel fog támasztani minket is Ő általa. Ez nem álmodozás, nem bölcselkedő vigasz – ez evangélium: örömhír!