Amikor szeptember egyre hűvösödő reggelei és estéi beköszöntenek, már elég sok mindent magunk mögött hagytunk az évben.
A tél várakozása után a tavasz indulása, rügyfakadása mára beérett gyümölcsökkel ajándékoz meg minket. Az aratás, a betakarítás, a megtelt üvegek, polcok, mind hálaadásra késztetnek.
A hálaadás kimondása egyszerre a reménység megfogalmazása is!
Valahogy így van ez az iskolakezdéssel is. Akár diákként, akár szülőként, pedagógusként vagy egyszerűen az évszakok ritmusát követő hívőként állunk az ősz kapujában, a kezdet mindig magában hordozza a reményt és a várakozást – de gyakran a szorongást és a bizonytalanságot is. Ami egykor csak egy vágyként, imaként elültetődött a szívünkben - és lehet, hogy évekig dédelgettük, mint a téli hótakaró a földeket-, ma talán bölcsödét, óvodát, iskolát vagy a felnőtt életét kezdi meg a választott hivatása elsajátításával.
A hálaadás kimondása egyszerre a reménység megfogalmazása is!
Itt vagyunk. Valóban a kapuban még. Fontos, hogyan indulunk, lépünk bele az új tanévbe. A naptár már tele feladatokkal, határidőkkel, intéznivalókkal, alkalmakkal… fog-e rá hullani az áldások esője, hogy szárba szökkenjen minden, ami elültetődött?
Zörgetjük a jövő ajtaját. Pedig talán csak érdemes lenne rácsodálkozni a pillanatra. Az elszaladt évek, hónapok már mögöttünk. Hogy is érkeztünk ide, ehhez a szeptemberhez? Mi volt benne nehéz, hol volt nagy szárazság, elbizonytalanodás, kapkodás vagy éppen parkolás valamilyen helyzetben? Hol volt benne egy csepp eső, ami felfrissített? Hogyan volt benne a mindenre elégséges erő a következő lépésre? Hogyan volt tapintható az elveszettség és a megtartatás ereje? Mire tudunk rátekinteni a szívünk polcain?
A hálaadás kimondása egyszerre a reménység megfogalmazása is!
Ajándék pillanat rácsodálkozni ezen a szeptemberen arra, hol vagyunk most az Istentől kapott úton. Kikkel vagyok az itt és mostban? Hogyan tapasztalom az új kezdetet? Milyen megért hálaadások vannak már készen a szívemben, amivel most is elindulhatok? Milyen lelki gyümölcseim értek be mostanra? Miben vágyom növekedni? Hogyan szeretném a gyermekemet, unokámat, tanítványomat, osztálytársamat, csoporttársamat... a rám bízottat segíteni? Hogyan szeretnék számára a Krisztustól naponként elkért szeretettel jelen lenni? Mert lehetek!
A hálaadás kimondása egyszerre a reménység megfogalmazása is!
A tanulás, a munka, a mindennapi kötelességek teljesítése mind-mind az Istennel való találkozás helyszíneivé válhatnak, ha szeretettel végezzük őket. Ha képesek vagyunk jelen lenni a pillanatban – meghallgatni a gyermeket, türelemmel lenni a kolléga iránt, elmélyülni a feladatunkban –, akkor a hétköznapi munka is imádsággá, egy végigküzdött reggeli indulás vagy fárasztó nap is istentiszteletté válhat, amiben ketten vagy hárman, vagy akár még többen, de jelen vagyunk Egymás és Isten számára. Az iskola, az osztály, a tantestület vagy a család nem csupán egyének csoportja, hanem egy élő közösség, ahol Krisztus arcát felfedezhetjük egymásban.
A hálaadás kimondása egyszerre a reménység megfogalmazása is!
Szeptember mindig egy kicsit újrakezdés is. Ahogy a magvető is minden évben felszántja földjét, hogy az új reménységeit, a jövendő termés magjait belevesse. Rácsodálkozhatunk ennek a szeptembernek az új élményeire, pillanataira, áldásaira, Lélek gyümölcseire magunkban és egymásban.
Mert az évkezdő rohanós őszi hétköznapoknak is vannak és lehetnek olyan csodái, amiket érdemes gondosan eltenni.