A görög nyelvben a „ kritikosz” szó azt jelenti: dönteni tudó. Az embernek az a rendkívüli képesség adatott, hogy dönthet a jó, avagy a rossz mellett. A kritikai érzékünket éppen erre a célra kaptuk. Ha jól használjuk építhetünk és épülhetünk vele. De manapság, ha kritikáról beszélünk, inkább egy másik jelentéstartalomra asszociálunk. Ha kritikát mondunk, bírálatot mondunk. Ez pedig azt jelenti, hogy felhatalmazva érzi magát az ember arra, hogy ítéletet mondjon, úgy, mint aki birtokában van a teljes tudásnak. Ha kritikus szemmel nézünk valamire vagy valakire, általában a hibát keressük benne. Olyat persze, amit mi annak látunk. Amikor ilyen módon mondunk kritikát, kizárólagos igazsággá formáljuk a saját véleményünket. Persze előfordul, hogy minket ér kritika. Történjen ez okkal, vagy ok nélkül, halkan vagy hangosan, mindegy, mert úgyis fáj. Igen, a kritika olykor megsebez, de ugyanakkor kezdete lehet a gyógyulásnak, mert tükröt tart elénk magunkról, vagy a másikról. Megmutatja milyenek vagyunk igazán, vagy milyennek látszunk? Sokszor előfordul, hogy a másik szemében lévő szálkát hamarabb észrevesszük, mint a magunkéban éktelenkedő gerendát – ahogyan erre a teljes igazság birtokában lévő Jézus figyelmeztet is.

De igazából nem is az a döntő, amire mi mondjuk, hogy jó vagy rossz, hanem az, hogy meghozzuk-e életünk legfontosabb és legnagyobb döntését az életre nézve. Mert aki majd igaz bíróként mondhat rólunk ítéletet, csak egy igazságot ismer, és ezért az igazságért az életét adta. Mi hát az igazság? -kérdezte egykor egy ítélőbíró, Pilátus - és a saját igazságától nem látta meg az egyedül Igazat. Azt, aki ott állt előtte, azt a Krisztust, aki neki és nekünk a saját igazságát adta. Mert Ő döntött, és az utolsó szó az övé volt akkor is, meg ma is, amikor értünk szólt: „Elvégeztetett!”