Fejben dől el

„Mert a kenyerekből még nem okultak, és a szívük kemény maradt.” (52.)

A keresztyénség valójában nem fejben dől el és nem is intelligencia kérdése. Pedig azt is hihetnénk, legalábbis azok alapján, ahogy néha az evangéliumot közvetíteni akarjuk. Mi mindig a „fejnek” beszélünk, miközben figyelmen kívül hagyunk egy nagyon fontos dolgot. Amikor Isten megjelenik, mint Isten, amikor bizonyítja, hogy Ő sokkal több, mint amit gondolnak az emberek róla, akkor valójában sohasem azt akarja elérni, hogy az ember kizárólag értelmileg kerüljön közelebb hozzá, hanem, hogy érzelmileg is köteleződjön el az ember a vele való kapcsolatban. A tanítványok, amikor látják Jézus csodáit, amikor látják a kenyereket és a halakat, akkor fejben értik és tudják mi az, ami itt történik, de azt olvassuk, hogy a szívük az még kemény volt. A szívükkel még nem képesek Krisztushoz kötődni, a szívük még valaki vagy valami egészen másért dobog. Ábrahám, Mózes, Illés és még annyi ószövetségi alak, aki látta Isten csodálatos megjelenését, a történtek után érzelmileg is elköteleződik az Istennel való kapcsolatban. „Én vagyok”, mondja Isten a csipkebokorban, „Én vagyok”, mondja Krisztus a vízen járva. Ez nem a szokásos beköszönés, hogy „Halihó én vagyok”, hanem ez az, amit Isten a csipkebokorból mond Mózesnek. „Én a Vagyok vagyok.” Ebben a kategóriában egyedül Én vagyok. Nincs más, aki képes lenne arra, amire én, nemcsak a kenyerek, a halak, a természeti erők vagy betegségek bizonyítják ezt, hanem az is, amit tenni fogok értetek. Krisztust megismerni, felismerni igazán a szíveddel lehet, nem elég az agyad, nem elég tudni, nem elég ismerni, hanem viszont is kell szeretni azt, aki annyira szeretett téged, hogy önmagát adta érted.