„Amikor útnak indultak keletről, Sineár földjén egy völgyre találtak, és ott letelepedtek.”1 Mózes (2)

„Táré fogta fiát, Abrámot, és Lótot, fiának, Háránnak a fiát, és menyét, Szárajt, fiának, Abrámnak a feleségét, és elindult velük Úr-Kaszdimból, hogy Kánaán földjére menjen. Eljutottak Háránig, és ott letelepedtek.” (31)

Két esemény van egymás mellett ebben a fejezetben. Az egyik a Bábel tornyának építése, az ember cselekedetéről beszél, a másik pedig Isten cselekedetéről, elhívásáról. Az egyik a magáról gondoskodni akaró embert állítja elénk, a másik pedig a gondoskodó szeretettel aláhajló Istenről beszél nekünk. A bábeli építés arról szól, hogy az ember magának keres lakóhelyet — felkeltek és elmentek Sineár földjére és a völgyben letelepedtek. A másik pedig Ábrahám elhívása arról szól nekünk, hogy Isten készít valakinek lakóhelyet, amelyet megmutat.

A hit csak azt a lakóhelyet keresi még ezen túl is, amely állandó és örök, amit Isten készít az Őt szeretőknek. „A hit azoknak kell” – mondta egyszer valaki – „akiknek hiányzik valami.” Ezt ő gúnynak szánta. Érdekes, hogy Isten Igéje is ezt mondja. A hit azoké, akiknek hiányzik valami. Ők a boldogok. Nem önmagában jó a hiány, hanem azért, mert van, aki betöltse a hiányt. És a hiány tudata odavisz ahhoz, aki betöltheti, akivel teljes az életem, aki nélkül mindig torzó maradok! Boldogok, akiket bármilyen szükség Istenhez hajt. Nem csak a szükségre kapnak választ, hanem Isten betölti az egész életüket! A kétféle gondolkodásmód alapjaiban különbözik egymástól. Boldogok, akik nem sérülékenyek, erősek, önmaguk tudják kezelni a dolgaikat – mondja az Istentől független gondolkodásmód. Miről beszél Jézus a Boldogmondásokban? Arról, hogy az ember nem ilyen. Nem a maga ura, a maga gondviselője, hanem gyermek… Az Isten gyermeke. Boldogok, akik ezt látják, komolyan veszik és ebben élnek! Így érti Jézus az ő boldogmondásait. Boldogok, akik Isten gyermekeként látják magukat. Boldogok, akik Istenre utaltak, akik tudják, a bőrükön érzik, hogy szükségük van Istenre. Boldogok, akik így rendezik be a mindennapi életüket, mert nekik Isten tölti be a szükségeiket.

Az alapvető különbség a kétféle gondolkodás között így hangzik: megoldom magam, vagy szükségem van segítségre és Istenben megtalálom. Így érkezünk meg Bábel tornya történetéhez. Az úgynevezett őstörténetek utolsó láncszeme ez a történet. Az emberiség történelmi feljegyzések előtti kollektív emlékeit írják le ezek a történetek sűrítve, a Biblia értelmezésében. Mózes első könyve 1-2. fejezete leírja, hogy Isten az embert az ő szeretetében való életre teremtette. Azután a 3. fejezettől arról olvasunk, hogy az ember hogyan vette saját kezébe a sorsát, hogyan választotta önsorsrontó módon újra meg újra a függetlenség útját, mi lett ennek a következménye az életére és a teremtett világra nézve. A boldogságra teremtett ember boldogtalanságának története. De beszél arról is, hogy Isten nem mond le az ember boldogságáról, hanem következetesen az ő útjára hívja. Az ember boldogtalanságának a története és az Isten kegyelmének a története. Vajon az ember hallgat végre Istenre? Vagy kitart a saját útja mellett és elvész, boldogtalan marad örökre? Ez a kérdés nem a ködbe vesző ősidők elméleti kérdése, hanem az ember örök kérdése, így a te kérdésed és az én kérdésem is, mégpedig az életünket meghatározó módon! Ámen.