„…jussatok még előbbre.” (1)

A megszentelődés, amiről itt Pál beszél, útként van elénk tárva. Előrébb jutni valamiben csak úgy lehet, ha haladunk valami felől valami más felé. Lehet nagyon rosszul is érteni azokat az intelmeket, amiket Pál itt, és a következő részben előad. Láthatnánk benne valamilyen moralizáló erkölcscsőszt, aki dörgedelmes hangon „ezt szabad – ezt nem szabad” listát ad a thesszalonikai gyülekezetnek: „Paráználkodni nem szabad!”, „Csalni és megkárosítani a másikat nem szabad!”, „Dolgozzatok lelkiismeretesen!” stb. Pál kezében nincs erkölcs-korbács. Tudja jól, hogy a szentség nem egy emberi erővel elérendő állapot. Nem áltat a megérkezés csalóka ígéretével sem. Éppen az előző fejezetben mondta a híveknek, hogy a feddhetetlen szív és a szent élet akkor lesz igazán az övék, amikor Jézus Krisztus ismét eljön (3,13). Mégis, a hitben és szeretetben élt életnek vannak látható dimenziói. Ha Isten már elválasztotta az övéit, Krisztusban már nekik ajándékozta a Krisztus igazságát, „mintha soha semmi bűnt nem követtem volna el, és semmi bűnöm nem lett volna” (Heidelbergi Káté, 60. kérdés-felelet), akkor ez a „mintha” lassan körvonalakat is nyer az ember életében. A magától növekedő vetéshez hasonlóan a Lélek a szentséget is munkálja az emberben (4,8). Tévedés ne essék, nem magától jár, elhagyva a kegyelem mankóját, hanem teljességgel tisztában van azzal, hogy az az út, amin még előbbre kell jutnia az az Út, aki magáról ezt állította (Jn 14,6). A szentség innentől kezdve nem morális teljesítménykényszer, hanem a Jézussal való kapcsolat és a benne való részesedés egyre inkább kiteljesedő valósága. Növekedés a kegyelemben, az irgalomban, az Istennel való bensőséges közösségben. Nem izzadságos feszengés, hogy vajon a mennyei előírásokat szabatosan és teljes körűen sikerül-e betartani, hanem a szeretet megélésének szabadsága.

Imádság

Te vagy az út, Jézus Krisztus. Segíts előrébb jutni a te megismerésedben és szeretetedben, hogy életünk ennek a közelségnek a bizonyítéka lehessen napról napra! Ámen!