„Közösségben van az Úr az őt félőkkel..." hangzott el többször is a Zsoltárok könyvének ez az ismert igeszakasza; s a közösségről, annak fogalmáról és formájáról elmélkedve, mi is lehetne meghatározóbb támpont a keresztyén önazonosságban, mint az a tény, hogy akiket Isten eleve ismert, és a világ teremtése előtt már magának kiválasztott, azokkal közösségben van! Ez a közösség - Isten és megváltott teremtményének kapcsolata - állandó és kikezdhetetlen.
De mi a helyzet az ember és ember kapcsolatával, közösségével? Ezek is minden esetben állandóak és kikezdhetetlenek? Mindannyian tapasztaljuk, hogy nem! És ez érvényes magyar református „nagy" és „kis" közösségeinkre egyaránt. Mindazonáltal egy biztos: a magyar reformátusság mint „evilági" közösség, sajátos történelmi, társadalmi és mentalitásbeli gyökerekkel rendelkezik. Ebből következik, hogy jelenünk - és jövőnk is - sajátos: más nemzeti, illetve felekezeti közösségektől eltérő formát mutat és fog is mutatni.
Ezekről a sajátos közösségi gyökerekről és hajtásokról szóltak többen is többféleképpen. Mindenképpen hasznos, érdekes és egyben szükséges is volt presbiteri körben újra feleleveníteni és megrajzolni a „honnan jöttünk, hol vagyunk, s merre tartunk" ívét. Mi magyarok messziről jöttünk, de jöttünk és meg is érkeztünk a Kárpát-medencébe. Sajátosan, rokontalan népként. Küldetéssel, a szó jó értelmében véve elitista szemlélettel és tervekkel, amely a későbbi évszázadokban is megmaradt. Megmaradt - különösen is a reformáció után - mert szükség volt rá. S ami szintén fontos elemét alkotta - alkotja? - magyar, s azon belül is református közösségi önértelmezésünknek, hogy a „köz" érdekét szemmel tartva a tehetséges, a rátermett egyén, aki többet kapott, többet is forgasson vissza. Erről tettek bizonyságot a véres - és vértelen - ellenreformáció idején azok a protestáns nemesek, akik mint az egyház világi patrónusai védték a lelkészt, a tanítót, a templomot és az iskolát. Ez a szellemiség uralta a Kollégiumok világát is, ahol az idősebb gondjára bízták - mert bízhatták - a fiatalabbat, nem beszélve a presbitériumok döntései mögött meghúzódó aggódó, féltő és szerető motívumokról. A küldetéssel, lehetőségekkel, karizmával rendelkező egyén, minőségi módon forgatta vissza Istentől kapott idejét, tehetségét, fizikai erejét, vagyonát oda, ahová Istene elhívta.
Aztán ezeket a gyökereket kezdte el rágni „valami" nagyon lassan, de annál hatásosabban. Változott a világ, s benne változtak a „közösségi szabályok" is. Az agrárius református „taktika" idejét múlottá vált, főleg azért is, mert a 20. század közepétől mesterségesen is azzá tették. Talán ennek is volt köszönhető, hogy az egykori nyitott református közösségek zárkózottabbakká, az elitista jellem pedig megtörtté lett. S napjainkban mintha egy újabb kört vert volna ránk az idő.
Hogy a „honnan jöttünk, hol vagyunk, és merre tartunk" kérdése lehet hogy három elemből áll, de megválaszolása valahogy mindig is egy, szerves ténymegállapítássá áll össze.
Mert ahol múltban, jelenben és jövőben - legalább - két vagy három emberből álló csoportosulás tagjait Krisztus tisztelete, valamint szolgálata köti össze, ott már valódi közösség születik.
S ha ráadásul ez a közösség magyar reformátusokból áll, akkor ez a közösség - gyülekezet - törvényszerűen nyitottnak, ha kell önfeláldozónak, a köz érdekeit szem előtt tartónak fog tűnni.
SZ. M. B.