Mindenki nagy lelkesedéssel várta a pillanatot, hogy indulhassunk. A határhoz érkezve mindenki nyugtázta: nem sok minden változott. Már két órája álltunk a sorban, mégis a hátunk mögött lévő busz vezetője - némi gyorsításra alkalmas eszközt átadva az illetékeseknek - mindjárt elénk került a sorban. Mondanom sem kell, visszafelé szintén megtörtént. Ez sokakban idézett fel kellemes és kellemetlen élményeket. Amikor átértünk a határon, hasonló érzés kerített hatalmába, mint tavaly, amikor Erdélyben voltunk. Itt is itthon vagyunk. Több nevezetességet is meglátogattunk, úgymint az ungvári várat, a munkácsi várat, a beregi várat, a Vereckei-hágón koszorúztunk, a szolyvai emlékparkban pedig együtt idéztük fel a múlt szörnyűségeit, hogy miként vitték rabságra a kárpátaljai magyarság férfijait. Mondanom sem kell, szem nem maradt szárazon. Szomorúan láttuk Kárpátalján is, hogy a várakban csak az volt magyarul írva, amit nem tudtak eltakarni vagy megsemmisíteni. A nagyjainkkal dicsekedtek, csak épp azt nem írták oda, hogy magyarok voltak. A nevükből azonban kitűnt. A vereckei emlékmű megkoszorúzásakor már sokan nem bírták visszatartani könnyeiket: Ezt is elvették tőlünk, az illetékes vezetők pedig semmit sem tudnak és nem is akarnak tenni. Hízelegve jelentik ki, nincsenek területi követeléseink. Nem tehetek róla, újra és újra feltör bennem a 2004. december 5i gyalázatos népszavazás. Jogosan mondják határon túli testvéreink, itt lenéznek, ott megvetnek. „Itthon hazátlan magyarok vagyunk, Magyarországon pedig csak ukránok. Egy nép, egy nemzet sem tudja annyira lenézni és megvetni a saját fajtáját, mint mi. Miért??? Mert távol vagyunk Istentől és eltávolodtunk egymástól is. Mi lehet a megoldás? Közeledjünk Istenhez, és újra egymásra talál e nemzet.

A munkácsi gyülekezet tagjainál voltunk elszállásolva, erősítve ezzel is a családok közötti kapcsolatot. Vendéglátóink igyekeztek mindenben a kedvünkben járni. A vasárnap istentisztelettel, majd közös ebéddel záródott. Az istentiszteleten jómagam és a kórusunk szolgált erősítve egymás hitét, bizonyságot téve Megváltó Krisztusunkról. A viszontlátás örömében váltunk el testvéreinktől. Jövőre ők jönnek hozzánk. Várjuk őket szeretettel!

Köszönetet mondunk Istennek, aki megengedte ezt nekünk. Továbbá köszönetet mondunk a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei önkormányzat elnökének, dr. Ódor Ferencnek, aki szívén viselte és támogatta ezt a nagyszerű kezdeményezést. Valamint a MECÉNÁS pályázat kiíróinak és elbírálóinak, a támogatásért. Köszönjük az Abaúji Református Egyházmegye missziói bizottságának, hogy ők is szívükön viselték gyülekezetünk kirándulását. Isten áldja a kezdeményezőket, a támogatókat és magyar nemzetünket!

Végezetül Petőfi Sándor „A magyar nemzet" című verse jut az eszembe.

Járjatok be minden földet,

Melyet Isten megteremtett,

S nem akadtok bizonyára

A magyar nemzet párjára.

Vajon mit kell véle tenni:

Szánni kell-e vagy megvetni? -

Ha a föld Isten kalapja,

Hazánk a bokréta rajta!

Oly szép ország, oly virító,

Szemet-lelket andalító,

És oly gazdag!... aranysárgán

Ringatózik rónaságán

A kalászok óceánja;

S hegyeiben mennyi bánya!

És ezekben annyi kincs van,

Mennyit nem látsz álmaidban.

S ilyen áldások dacára

Ez a nemzet mégis árva,

Mégis rongyos, mégis éhes,

Közel áll az elveszéshez.

S szellemének országában

Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!

S mindezek maradnak ott lenn.

Vagy ha épen a véletlen

Föl találja hozni őket,

Porban, sárban érnek véget,

Vagy az ínség zivatarja

Őket messze elsodorja,

Messze tőlünk a világba,

Idegen nép kincstárába,

És ha ott ragyogni látjuk,

Szánk-szemünket rájok tátjuk,

S áldicsőséggel lakunk jól,

Hogy ez innen van honunkból.

Ez hát nemes büszkeségünk,

Melyről annyiszor mesélünk?

Azzal dicsekedni váltig,

Ami szégyenünkre válik!...

Csak a magyar büszkeséget,

Csak ezt ne emlegessétek!

Ezer éve, hogy e nemzet

Itt magának hazát szerzett,

És ha jőne most halála,

A jövendő mit találna,

Mi neki arról beszélne,

Hogy itt hajdan magyar éle?

S a világtörténet könyve?

Ott sem lennénk följegyezve!

És ha lennénk, jaj minékünk,

Ezt olvasnák csak felőlünk:

"Élt egy nép a Tisza táján,

Századokig, lomhán, gyáván." -

Oh hazám, mikor fogsz ismét

Tenni egy sugárt, egy kis fényt

Megrozsdásodott nevedre?

Mikor ébredsz önérzetre?

Meleg Attila lelkipásztor